Felsőzsolca - Ahol még mindig a víz az úr!

Felsőzsolca, 2010. június 11.
Bűz, mocsok, poshadt, szennyezett víz, döglött állatok, mosolytalan arcok, síró szemek, járhatatlan utcák, lakhatatlan házak… elúszott életek. Igen így tudnám jellemezni ma Felsőzsolcát. Eddig erről a településről nem hiszem, hogy mindenki hallott, de most már nincs olyan ember, aki ne tudná, mi történt ott (is).
Péntek reggel amint befejeztem egy foci VB-vel kapcsolatos anyagomat, máris autóba pattantunk és meg sem álltunk Miskolcig. A kocsiban már járt az agyam. Valójában már előző este azon gondolkodtam, hogy kiket is kéne megszólaltatni, mely helyre kellene bekéredzkedni… majd az élet mindent felülírt.
Szóval első megállónk Miskolc. Találkozás egy barátnőmmel, akinek segítsége nélkül sosem pillanthattam volna be ennyire az árvízkárosultak életébe. Megszervezett néhány segélyrakományt 200 kiló kenyérrel, rengeteg kutyatáppal, tisztítószerekkel, fertőtlenítőkkel… és adott mellém egy idegenvezetőt is, Ancika személyében. Ahogy megközelítettük Felsőzsolcát a gyomrom kezdett felkavarodni. Töménytelen mennyiségű homokzsák, szivattyúk, és mindenütt víz, víz, víz... még mindig.
Gyorsan kiderült, hogy mi a személyautónkkal nem fogunk tudni mindenhol közlekedni, ezért felpattantunk a nagy platós teherautóra a szállítmány közé, és elindultunk segíteni. Első utcába, ahogy befordultunk, a kamion kereke majdhogynem eltűnt a vízben. Emberek az ablakokban, néhol a kapu bejáratánál csónakok kikötve… mi pedig mindenhova bekiabáltunk: „kenyerük van, kaptak élelmet…?” Borzalmas és egyben nagyon jó érzés volt mindez. Borzalmas, mert látni a tehetetlenséget, az elkeseredettséget, és jó érzés, mert tudtuk most segítünk. Ha mással nem, legalább így. Minden háznál megálltunk, csónakokkal közlekedő embereknek leadtuk az élelmiszereket, amikkel azonnal eveztek is hazafelé. Közben az egyiktől megtudtam, hogy szúnyogirtóra volna a legnagyobb szükség, mivel megeszik őket ezek az állatok. Néhány idős ember teraszára a kamionról mi dobáltunk be élelmet, mert annyira el volt zárva a háza, hogy meg sem tudtuk közelíteni. Egy idő után celeb barátnőm lemászott és gumicsizmában taposta a vizet, úgy hordta szét az adományt. Ahogy néztem ezt a mocskot, szinte mindenhol kukacokat, döglött felismerhetetlen állatmaradványokat láttam.
De ezek az emberek semmi mással nem törődtek, csak azzal, hogy adjanak, hogy segítsenek… Valaki már arra sem emlékezett hanyadik napja van elzárva, valakinek biztosítása sem volt, mindene odalett. Hallgatom, hogy itt pár hete még három, három és fél méteres vizek voltak a kertekben, hogy a fák sem látszódtak ki… hogy a polgármester a felelős mindenért.
Egy válófélben lévő fiatal lány gyönyörű házába is betértünk. Minden bűz, az udvaron a már említett kukacok, szúnyogok, ő pedig már sokadjára fertőtlenít. Bemegyünk, a konyhabútor hiányzik, kiderült az udvaron van szétázva, parketta helyett már csak a beton maradt, a falak vizesek, sehol egy berendezés…
-„Gyerekem nincs itthon, ő ezt nem láthatja. De amióta megtudta mi történt, azóta a kis autóival azt játssza, hogy jön a víz”. Könnyeimet muszáj visszatartanom, nem zökkenhetek ki, próbálom tartani magam, de nehezen megy. -„Ez az egész olyan érzés, mint régen a háború. Igaz, akkor nem éltem, de talán ahhoz tudnám hasonlítani. Legszörnyűbb érzés az volt, amikor láttam, az óvodából viszi a játékokat a víz…” Még meghallgatom, hogy döglött vakondtól kezdve minden van ebben a vízben… ne is csodálkozzak. A fagyasztóhűtőt telerakták folyadékkal, hogy azt ne vigye arrébb a sodrás, és még a rendes hűtőt is rátették a tetejére, de mégis megemelkedett az egész. Döbbenet. A bűz is facsarta orromat, a lelkem elgyengült, a könnyem majdnem kicsordult. Ez a törékeny lány pedig csak mesél, néha tartja magát, néha zokog. Egy idős nénivel egy kamion mellett beszélgetek. Erre a kamionra vannak feltéve a bútoraik. Elsők között költöztették ki, muszáj volt.

-„Pár ruha, a hűtő, néhány bútor, a szőnyeg… ezeket tudtuk gyorsan kihozni, a többi mind odaveszett. De én még örülhetek, mert nekem a házam legalább áll. De másé? Én valamikor visszaköltözhetek, de van aki nem. Én nem is tudom, hogy ezt hogy lehet nekik feldolgozni” Beszélgetés közben telefonja megcsörren, azonnal kinyomja, majd tíz másodperc múlva újra csörög. Kérem, hogy vegye fel. Egy rövid diskurzus, majd megoldom, később hívlak, hallom ezeket a szavakat. -"Baj van?" Ilyen hülye kérdést feltenni ebben a helyzetben őrültség. Belőlem mégis kijött. -„Nem, csak a kisebbik gyerekemnek ma van a születésnapja és titokban egy kis szülinapi köszöntőt szervezünk neki, egy semmit, egy semmiséget. De ő nem sérülhet, ő nem láthatja, mi van otthon.” Aztán még megtudom, hogy mikor előttük zsákoltak volt, aki csak odament megnézni, segítő szándék nélkül, majd mikor már az ő házát is elérte a víz jajveszékelt és a már kiköltöztetett család ment hozzájuk zsákolni. Ő nem azt mondta, hogy te nem segítettél nekem, akkor én sem segítek neked. Nem, ő tette a dolgát. -„Pedig én már akkor tudtam, felesleges, a víz mindent vinni fog. De én nem fordultam vissza, zsákoltam neki... Volt olyan, hogy én vigasztaltam azt, aki engem vigasztalt, más zokogott az én nyakamban pedig az én házam már nyakig állt a vízben.” Beszélgetésünk alatt néztem a szemét, ami tejesen ki volt sírva, az arcát, ami oly fáradt volt, hogy azt elmondani nem lehet, a keze remegett… idegileg is tönkrement. De nem adhatja fel, mert vannak gyerekei. -„A legrosszabb az volt, amikor ömlött be a víz és a lábainkon alig tudtunk megállni, mert a sodrás elvitt, felborított bennünket.”
Majd segélyszállító kamionunkra felszáll egy vállalkozó. Nyilatkozni is hajlandó. Már nem tudja hány napja van talpon, hány homokzsákot vitt, miket szerzett be kapcsolatai révén, de azt tudja a polgármestert egy hete nem látta. Pakolászás, rakodás közben eldöntőm a nap végén elviszem őt hozzá. Ő rááll a dologra, sőt megtudom a tragédiát hogyan is lehetett volna megakadályozni. -„Eladták azt a területet, ahova ennek a víznek ki kellett volna jutni. Csak nem tudott, mert ott most az Auchan áll. Ezért van itt most ez az áldatlan állapot.” Na ebből mekkora botrány lesz! Csatlakoznak a Krisnások is. Meleg ételt és vizet osztogatnak. Minden nap jönnek, minden nap másfajta ételt hoznak. A tikkasztó napon vizet kortyolok, zacskósat, borzalmas mellékízzel. Ott a kamion tetején Ancika is mesél, mégpedig a cigányokról, akik pikk-pakk mindent visznek, nem szégyellnek többször is sorba állni. Megemlítem, ha elvisz oda én bizony forgatok velük is. Egy gyors tanácskozás, hogyan is láthatnám saját szememmel mindazt, amiről ő mesél nekem. Egy kamion kevés segélyszállítmánya behajt telepükre. Mi egy dzsippel megyünk utána. A kamion megáll, öt másodperc múlva jönnek is a romák. Körülbelül húsz másodperc múlva a rakomány fele már lent van, kamion próbál tovább haladni, hogy a következő utcának is jusson belőle. Én kipattanok autónkból, operatőr a sarkamban. Itt bizony csak a por veri a gumicsizmámat, semmi más. A rakomány egy kereszteződésnél megáll. Utolérem. Látom, jönnek a romák. Megállok a teherautó mellett és megrökönyödésemre egy roma asszony közli velem, adjak parancsot az autónak, menjen innen, mert inkább sokkal nehezebb sorsú embereknek adjuk mindazt, amit hoztunk. Vigyük oda, ahol igazán sújtott az ár. Szemem látókörébe körülbelül harminc cigány jelenik meg. Most mit csináljak? Gyorsan kell dönteni. Elkiáltom magam, „kamion ki az utcából menjetek el.” Ők pedig engedelmeskednek. Addigra a romák is odaértek, valakik rohantak a szállítmány után, én pedig ott maradtam a többiekkel. Jönnek a siránkozások, a pocskondiázások, a faji megkülönböztetés… kérdezek a segélyről, ők bizony várják, nem is tudják mi lesz velük… majd bevillant a kép, ahogy lépdeltem a kamion után, itt minden por, hirtelen körbenézek és rájövök egy fontos dologra.
-„Ne haragudjanak, de itt por van, és nem víz, itt nem látok egyetlen homokzsákot sem, ide nem jöhetett fel az ár. Akkor mért várják a segélyszállítmányt?” Na ha most nem vernek meg akkor sosem. Bátor mondat, gondolat volt, de mit érek vele, ha utána meg azt érzem, arcon vágnak? És akkor még jól is járok, mert járhatnék rosszabbul is. Fülelek, hallom a dzsip motorja jár, tehát ha futni kell, hát megteszem. De nem ez történik. Ők feldúltan felelnek: „A segély az mindenkinek jár, azért segély!” Na hát mindenre számítottam, de erre igazán nem. Még ellátogatunk a segítők szálláshelyére, ahol megtudom, a romák feljárnak élelmiszereket zsákmányolni, a máltai szeretetszolgálatos elmeséli hányan és kik jönnek hozzájuk, az oltásokat a fertőzések ellen is ők adják be, a pszichológusuk pedig ezekben a percekben kint van egy idős néninél, aki nem akarja elhagyni az épp omlásra készülődő házát. Amint az interjú véget ér, megérkezik a pszichológus is. Sikertörténetről beszélgetünk igaz csak röviden, mert kapom a hírt, itt a polgármester. Kamera lekapcs, egy gyors búcsú és rohanás. Erre a beszélgetésre most nem vállalkozom, jobb ötletem támad. Kolleganőmet megkérem, ugorjon be helyettem, időm nincs megindokolni döntésem miért ez… kamera forog, én eltűnök. Megkeresem a vállalkozót, akit el akartam vinni a polgármesterhez… azon nyomban megbeszéljük, odaáll stábom mellé és mikor mi befejezzük a beszélgetést, ő is kérdez. Operatőröm fülébe súgom, a végén ne állj le, forogj tovább és figyelj. A beszélgetés vége, minden a kitervelt forgatókönyv szerint halad. -„Polgármester úr, nekem is volna néhány kérdésem….” -lép oda a vállalkozó. Polgármester pedig látta ez is rögzül kamerára, nem volt más választása, maradnia kellett. Kemény kérdéseket kapott, amikre nyúlfarknyi nem őszinte válaszokkal felelt. Pár perc múlva jelzi, menne… persze, hogy menne, ez neki nagyon kínos. Én még gyorsan odasúgom új riporterünknek, a vállalkozónak azt a bizonyos szót: Auchan. -„Polgármester úr, nem érzi magát hibásnak? Az Auchan területet maga eladta…” És a polgármester máris hátat fordít nekünk, lassan távozik. Még egy gyors utána kiabálás: -"Nem érzi magát hibásnak?"

-"Nem"- jött a felelet és ránk legyintett, majd vissza már sosem nézett. Később még meghallom, hogy érdeklődött utánunk, mert állítása szerint szemtelen tévések voltunk. Lehet szemtelenek voltunk, hiszen nem jelentkeztünk be hozzá, de hát hogyan is tettük volna mindezt, ha senki nem látta, még Sólyom László köztársasági elnök sem, amikor tiszteletét tette a városban. Hogy köntörfalazás nélkül kapott kérdéseket, hogy ez nem volt szépen, burkoltan becsomagolva??? Igaza van. De ha tiszta a lelkiismerete, akkor nem hagy minket ott és nem olyanokat mond, „én nem tudtam róla, engem nem értesítettek, engem nem hívott senki…”
Hazafelé a kocsiba vörösre égve, büdösen és fáradtan ültünk be. Azt beszélgettük, hogyan lehet egy ilyen tragédiát feldolgozni, felidéztük az összedőlt házak képeit… majd mindenki némán meredt előre.

Éjfél után ültem át autómba, és vágytam a tusolásra, a felfrissülésre, már szinte bőrömön éreztem mindezt, csak egy utca és nyithatom a csapot…ekkor visszapillantómban rendőr szirénáját látom. Lehúzódom, ők bájosan mosolyogva elkérik papírjaimat. Kiderül alkoholt nem fogyasztottam, látják, tiszta vörös vagyok, gyorsan megbeszéljük egész nap Felsőzsolcán forgattam, osztogattam, segítettem… Gondoltam, mindjárt visszaadják a papírokat, jó pihenést kívánnak… de helyette. -"Sajnos be kell vonjam a forgalmiját, mert lejárt az autó műszakija." Mi van??? És máris ütik be a gépbe, innen már kivenni nem lehet. Se pénzért, se szép szóért. Megígérem, hétfőn azonnal elintézem, leműszakiztatom a kocsit, de hajthatatlanok. Őket a lenti helyzet jobban érdekli: -"És nagyon nagy a katasztrófa odalent?"

-"Igen".

-"A mi kollegáink is lent vannak."

-"Tudom velük is beszélgettem és segítettem nekik, nem úgy, mint most maguk nekem."

- "Nem lehet. És…" -jönne a következő kérdés, de engem már ez nem érdekel.

- "Ne haragudjon, nekem elment a kedvem, hogy magukkal beszélgessek.” Elintézik a feljelentést, közben egy kerékpáros megy el mellettem világítás nélkül, ezt a rendőr is megjegyzi hangosan, de a biciklis csak ennyit kiált, tudom, és máris hajtja tovább a pedált. Majd felbőg mellettünk egy motor. Na, ez nem találta meg a váltóján a visszaváltást.- mormolja a hatóság.
Remek. A drog, az alkohol, a gyorshajtás… minden az utcán hever, de engem jelentenek fel. Tudom, én hibáztam, én néztem el a papír dátumát… de mégis.

Most bevonták a papírjaimat, majd megkapom a feljelentést hivatalosan is, elfáradok befizetni, utána pedig egy szigorított műszaki vizsgára vihetem zöldkártyával együtt a kocsimat. Szegény élete első műszakija és máris szigorított keretek közé teszem. :) Remélem minden rendben lesz, csakúgy, mint most már Miskolc környékén is. Bár, én azt gondolom, hogy a felelőst sosem fogják igazán felelősségre vonni, ő sosem fog bocsánatot kérni, nem fog vezekelni... Igaz ez már nem adja vissza annak a 120 családnak a házát, akiknek összedőlt, ez nem gyógyítja meg a lelkeket és ez nem enyhít a fájdalmakon. Nekem ezen a napon csak a forgalmi papírom úszott el egy időre, de nekik végérvényesen mindenük. Számukra maradt a bűz, a mocsok, a víz, a döglött állatok, a mosolytalan arcok, a síró szemek, a járhatatlan utcák, a lakhatatlan házak, sérült lelkek… és az elúszott életek.

Felsőzsolca, 2010. június 11. Ahol jelen pillanatban még mindig a víz az úr!