A labda útja

Mikor énekelek Murat a hasát fogja a nevetéstől. Bár lehet, ez csak azért van, mert mindezt az ő anyanyelvén teszem és az egészből egy nagy halandzsa alakul ki. Érdekes úgy dalolászni, hogy lejátszom országuk slágereit és azonnal, hallás után máris mondom, vagyis énekelem a hallottakat. Olyan bikicsunájos. De neki tetszik, ugyanis mindig kéri, hogy énekeljek. Időnként küld át új számokat, tanulás, gyakorolás céljából… Múltkor, mikor nála jártam egyik este azzal szórakozott, hogy bekapcsolta laptopját és összeválogatott számomra pár zeneszámot. Én meg, mint a kis hülye nyomtam az érthetetlen szöveget. Persze én véresen komolyan vettem és nagy átéléssel adtam ki magamból a hangokat, de úgy tíz perc múlva már saját könnyeim is potyogtak a nevetéstől, ő pedig röhögőgörcsben fetrengett. Megbeszéltük hazaérkezésem után ezeket a számokat megtanulom, mert megalapítjuk együttesünket. Murat nagyon jól gitározik, az egyik unokaöccse szintén zenél, én meg majd az énekes leszek. Azóta ezzel ugrat, hogy hol tartok a munkálataimmal. Persze csak vicc az egész, bár egy bikicsunájt én is össze tudnék dobni, azt hiszem. De most eszembe jutott Pákó… át kell ezt a projektet alaposabban gondolnom. :)
Ma a neten a következő sorokon megakadt a szemem. „A klipben szerepel ...Somogyi Dia, ...Egri Viktor, Szántó Dávid, Gundel Takács Gábor, Somos Ákos, Somos Zoltán…” mi van???
Ők a volt kollegáim. Azonnal klikkeltem is, ezt látnom kell.

Milyen jó volt végig nézni rajtuk. Annyi minden eszembe jutott ott, akkor, hirtelen. Emlékszem egy felejthetetlen és kínos történetre. Álmosan beszállok a liftbe, fel sem néztem, de azért egy ember sziluettjét láttam, mintha lenne ott valaki. Ráadásul sietősen topogott, talán még sürgetett is, talán késésben volt, nem tudom, de addig nem nyomta meg a gombot, míg én be nem szállok. Egy laza hellót odaböktem, harmadikon megállunk, mind a ketten kiszállunk. Én balra, ő jobbra. Na akkor picit levert a víz, mivel jobbra az elnökség folyosója. Hátranéztem, és abban a pillanatban felismertem a személyt is, akit csak úgy lehellóztam. A tv elnöke volt az. Oh, hát ez remek. Azt hiszem kevés embernek volt ilyen belépője hozzá. A klipet hallgatva és nézve a képeket visszajöttek a csapatépítő tréningek emlékei, ivászatok, Maxi néni rántott húsos hajnali szendvicsei, a sok éjjeli vágás, mosolyok, kacagások, ott alvós forgatások, közvetítések… és az élet másik oldalán található negatív érzések is, a nézeteltérések, a hátbatámadások, a hazugságok, a nem egyforma elbírálásban részesülések… de hát ilyen egy szerkesztőség. Olyan vegyes, mint az érzelmek. Vannak emberek, akikben csalódtam és vannak olyanok is, akikben –bár tudom nem fogalmazunk így, de – kellemesen csalódtam. Vannak, akik mai napig keresnek, és vannak olyanok, akik a barátságunk (most már tudom ez csak vélt barátságot jelentett) ellenére sem személyesen érdeklődnek. Hogy átértékelődnek a dolgok! Ilyenkor jövünk rá sok mindenre, és ilyenkor tudjuk valójában elhelyezni ezeket az embereket a megfelelő fiókba. Talán azért mert most végképp kívülről látunk mindent, nincs elfogultság, nincs részlehajlás...
Épp Franciaország-Mexikó mérkőzése zajlik, Viktorral. Na őt kedvelem, sokakkal ellentétben. Másnak a bicska nyílik ki a zsebében, és csak pocskondiázza ha meghallja, nekem pedig fanyar humora végett mosolyt csal arcomra. Emlékszem, egy értekezlet végén írásban benyújtotta felmondó levelét, na akkor ez a mosoly lefelé görbült. Szerencsére egy kis beszélgetés az akkori főnökömmel, majd Viktorral és minden el volt rendezve. Egy köszi, egy kacsintás és az élet máris ment tovább. Bár a tüske ki lett húzva, de a seb hege máig ott lehet benne. Hozzáteszem jogosan. De most ő kommentál, ő mondja… megjegyzem végre a meccs is jó! Mint ahogyan az is jó volt, amikor egy balatoni csapatépítésen mindenki kapott egy kis gokártot, azzal száguldoztunk, egyszerre tekertünk, visszamentünk gyerekkorunkba… de jó is volt, akkor valóban egy csapat képét tükröztük.
Már nem dolgozom velük, ehhez a csapathoz én már nem tartozom. Megmondom őszintén néha vágyom még hozzájuk, néha úgy érzem az élet más utat akart már nekem mutatni, amin nekem kell járnom, nélkülük. És én ebbe az útba belevágtam.
Imént fejeztem be egy hosszúra nyúlt telefonbeszélgetést a foci VB gyártásvezetőjével. Végig röhögtük az egészet. Na az ilyenek hiányoznak. A laza, szókimondó, poénos társalgások. Odabent semmi nem változott. Minden maradt a régiben… mondhatni hullámvasút az egész és ők utaznak rajta. Néha fent, néha lent, néha gyomor forog, néha nem… de mosolyognak.
-"Te figyelj, ki rendezett ma?" (elment a kép és a hang a mérkőzés alatt, percekig egy ország szemezett Viktor fotójával)
-"Szerinted?" Valójában gondolkodás nélkül rávágtam a megfelelő nevet. Hogy honnan találtam ki? Ha ő rendez, valami malőr mindig történik. Szóval a helyzet náluk megcáfolhatatlanul változatlan…
Zárásul, hogy a klipp címét idézzem: "Nálunk van a labda" ez igaz, és a klipp is jó, és a csapat is jó és jó volt rájuk nézni és ... de a mai médiatörvény módosítást, meg a gazdasági helyzetet jobban megvizsgálva már nem biztos, hogy sokáig. Ezzel a labdával, már máshol játszanak, olyan személyek döntenek a labda útjáról, akik sosem tartoztak ehhez a csapathoz. Sajnos.