VILLAnás és minden más

2008. június 29. Helyszín: Bécs. Spanyolország – Németország
EB döntő.
Végeredmény 1:0.
Gólszerző: Fernando Torres.
Európa bajnok: Spanyolország.
Mindez napra pontosan két évvel ezelőtt történt. Jó előjel! Tudom ez most nem Európa trónjáért folyó küzdelem, ez magasabb, nagyobb cím, de ha babonásak a játékosok, akkor talán ebbe bele tudnak kapaszkodni. Ezen a napon egyszer már nagyot alakítottak, talán most is.
Németek tegnap óta a negyeddöntőben, most nem őket kell legyőzni. Ebben a pillanatban a portugálokon a sor. A luzitánok ugyanazt a stílust játsszák, a játékosok tökéletesen ismerik egymást… nehéz dió lesz.
Ma egész nyugodt napom volt. Röpke 6 óra alatt vágtam egy 9.40 perces anyagot, aztán még tettem-vettem egy keveset, majd hazafelé útba ejtettem egy kis boltot sör vásárlás céljából. Ez most jól fog esni az esti 90 perc alatt. Itthon a szokásos biciklizés, közben telefoncsörgés.
-„Na, akkor jössz csütörtökön reggel, megkaptad az idézést?”
-„Mi van? Miről beszélsz?”
-„Nem emlékszel, a sajtóperem ekkor lesz. Nem kaptad meg az idézést? Na mindegy, ugye jössz….”
Oh remek. Csütörtökön tehát kések munkahelyemről, pénteken pedig nem is áll szándékomba bemenni, mivel a Kék szalag vitorlásversenyen dolgozom. Napfény, hajók, motorcsónak, operatőr… hullámzások és remélem nem nagy szél. Ja meg persze naptej, hiszen harminc fokot mondanak…
Na mindegy, sör lehűtve, mindent letudtam. Mozgás, tusolás, telefonok… jöhet a meccs!
Először a spanyol himnusz. Nézem a szemeket, nézem az arcokat… elszántak, tűz a szemekben. Jól van ezek harapni, harcolni, küzdeni fognak. Oh, oh. A portugálok énekelnek himnuszuk alatt, ki-kitekintenek, nem látom annyira a koncentrációt. A sor végén egy fiú hallgat, csak néz előre, mintha ott sem lenne, mintha egy másik bolygón járna, mintha a vb trófeával szemezne, ő Cristiano Ronaldo. Facebookon egy kedves ismerősöm erről így írt: „csak a lenyalt fejű nem tudja a himnuszt” A végén ez a fiú felugrott, a levegőbe kiáltott, és szuggerálta a többieket. Parázs hangulat, mi lesz még itt? Egész nap esett, tegnap is, a talaj rendesen felázva, ez pedig állítólag a portugáloknak kedvez. Ez az okos megállapítás már a második percben sutba dobva, a „kis spanyoljaim” folyamatosan támadnak… Torres, Villa… bekezdtek. Igaz kimaradt helyezetek sora, de legalább kellemetlen lövésekkel bombázzák máris Eduardo kapuját. És még csak a 6. percben járunk. Oh de jó kép. Ronaldo arcán gúnyos mosoly, egy baki után kinevetik a nézők. Kapura lövések itt is ott is, söröm kortyolom, a nézők is élvezik a történéseket, mexikói hullámzással szórakoztatják magukat, ami mellé még lábdobogás jár és természetesen a fülsüketítő vuvuzella hangja is hallatszik. Statisztika a képernyőn: labdabirtoklás 61% -ban a spanyoloké. Nincs gond, csak nehogy egy kontra támadás beakadjon.

Sms érkezik. Ki lehet ilyenkor? Ricsi (a kommentátor) hangja emelkedik „hűha, ez meleg volt”. Jaj, tényleg most kell megnéznem ki mit írt? Nem! Mielőtt elindulok mobilomért átgondolom, ki lehet.
Péter nap letudva, vele megvitattam mindent, anyukámmal beszéltem, a többi most várhat… csöndet akarok és meccset. Szabadrúgás. Ronaldo a labda mögött. Jaj, ez veszélyt jelent. Veszély, veszély, veszély, elhárítva. Casillas véd, jó inkább nem kapja el a labdát, egy suta mozdulattal hárít… Uh! Becsúszik jó néhány hiba, de mit csodálkozom, ezen a talajon bármi megtörténhet. Portugálok beállnak védekezni, ezt a falat áttörni hihetetlen nehéz. Mint a barack magját vagy a dió héját. Többször kell próbálkozni, hogy hozzájussunk az ehető részhez. Újabb hangzavar, de itthon. Újra sms. Na neee. Már elmondtam, ne zavarjon, kérem szépen senki. Olvasom, de közben Ricsit hallgatom. Kíváncsi vagyok mi lesz ennek a portugál kontrának a vége. Csudába az üzenetekkel. Ezek a villanások egyszer fényt fognak kapni ebben a sötétkamrában. De már nem az első félidőben. Szünet. Átjövök a hálóba, ránézek gépemre, üzenet már ott hever: „Hello Honey”. Ahogy ezt megpillantom, telefonom csörög, Virág az. Megvitatjuk a nap dolgait, majd kiderül, nincs minden rendben… már nem is fontos ez a mai 90 perc. Teljesen kiiktatom a tévét, csak az ő hangjára koncentrálok. Ilyen nincs, már megint nem megy minden flottul. Ismét hiba csúszott a gépezetbe... De legalább van mellette valaki, aki szereti, aki támogatja, akitől mindezt elfogadja… Nem féltem.

Murat már sorra küldi sorait… türelmetlen. Nagypapájánál alszik, onnan ír éppen. Virágtól búcsút veszek, még nevetünk egy jót, majd pötyögök a gépen. „Portugál helyzet”-csapja meg a fülem, jaj, tényleg a meccs!
Monitoromon egy kérdés: - "Mik az elkövetkező napjaid programjai?"
-„Holnap munka, csütörtök reggel sajtóperen való tanúskodás, pénteken meg hajnalban indulás a Kék szalagra, munkára fel… De miért kérded?”
-„Pénteken egész nap nem leszel otthon?”
-„Nem, hajnalban indulok, és valamikor este érek vissza. Tudom nem fogunk skype-on beszélni, pedig aznap van a születésnapod...” majd hirtelen eszmélek! Lehet ő repül ide? Villan át agyamon. Lehet, ezért kérdezősködik ennyit… nem tudom. De ha így van én mindent lemondok.
-„Honey, te pénteken érkezel?”
-„Nem, pénteken a családommal leszek.”
-„Akkor szombaton?”
-„Akkor megyek vissza saját lakásomba. Miért kérded?”
-„Nem állt szándékodban iderepülni meglepetés gyanánt?”
„Góóóól. Vezet Spanyolország. A portugálok csomagolhatnak, egy kapott góllal is ki lehet esni a világbajnokságon” Mi van? Góóól, Murat most jön vagy nem? Áááá, lassítást akarom, lassítást akarom, lassítást akarom. Az újdonsült barcelonai csatár elsőre Eduardóba lőtte a labdát, de a kipattanót már nem hibázta el. Oh remek, David Villa! Ez már a negyedik gólja. 2008-ban ennyi rúgott góllal, már gólkirály volt.
„Tudod jól, most nem tudok menni…” Fél siker, legalább a gól tényleg gól volt. Pedig én már azt hittem. Olyan jó volt ezt gondolni, egy rövid ideig. Na mindegy, nincs meglepetés, marad az én repülőjegyem beváltása… de addig még mindig van néhány hét mire csomagolhatok.
„Piros lap” Kapom fel a fejem. Ricardo Costa ballag le a pályáról.
Mi volt az elmúlt percekben? Fogalmam sincs. Eredményjelző nem változott, még mindig 1:0. Söröm mindjárt elfogy a meccsnek is mindjárt vége… A beszélgetés végett a második félidő nekem szinte teljesen kiesett, nem úgy, mint a spanyolok. Ők a negyeddöntőben!

Szombat este Paraguay legyőzésével léphetnek közelebb vágyaik eléréséhez. Jelen pillanatban Európa tetején ülnek, de nekik az egész világ kell. Azért valljuk be őszintén ez valóban nehéz dió lesz!
Mindenesetre utána nézek, hogy július 11-én nyertek –e már valamit… hátha…

Ui: Egy számítógépes elemzés szerint a Spanyolország–Portugália (1–0) világbajnoki nyolcad döntőben David Villa gólja lesről született. A gép kimutatása alapján Villa 22 centiméterrel állt közelebb a kapuhoz a védőknél, vagyis a szabályok szerint a találat érvénytelen. Asszisztens legyen a talpán, akinek a szeme ezt érzékeli...

Elmúlt hét történései

Az elmúlt napokban elég sok minden történt. Kezdődött egy tihanyi levendula fesztivállal… ahova nagy lendülettel érkeztünk. Célunk minél több levendulát szedni. Ettől gyorsan el is tántorogtunk, mikor kiderült, ehhez a növényhez két órás gyalogtúra alkalmával jutunk csak hozzá, mi pedig ennél azért kényelmesebbek vagyunk, így maradt a pénzért vásárlás. Tövestől vettem belőlük párat, és mivel a tűző napot szeretik, így teraszom tökéletes alanyai lesznek ezek a szép lila növények. Az elbokrosodás veszélye végett felmerült bennünk, jövőre nálam fesztiválozunk.

Majd rövid séta az Apátságnál, onnan átruccantunk Balatonfüredre, a tavalyi szép emlékek színterére… természetesen egy jó kis kávé mellett, nevetésekkel fűszerezve felelevenítettük az elmúlt év ott töltött napjait.
Balatonra a héten ismét visszatértem, de most már forgatni. Fiatal, hátrányos helyzetű főleg roma ökölvívó gyerekek edzőtáborában filmeztünk. Szívszorító látvány fogadott. Volt, aki félénken közelített, volt, aki nagyon vagányan ugrált kameránk előtt, volt, aki csak egy szóval tudott válaszolni kérdésemre, volt, akiből dőlt a szó… Próbáltam picit feloldani a helyzetet, ezért megkértem őket, mutassák meg mostani szobájukat. Azzal a céllal tettem mindezt, hogy pár kis lurkóval ott beszélhessek, ezáltal észre sem veszik, nem csak tőmondatokkal fognak felelni kíváncsi kérdéseimre, hanem a kitárult ajtó után önmagukat is kitárják picit. Cselem bejött, sőt amikor megnéztük a szobához tartozó fürdőszobát is, kiderült ez jobban tetszik nekik, mert otthon nincs ilyen szép csempe. De meglepődtem akkor is, amikor kiderült, valaki nem szerette a húst… Ez az edzőnek is feltűnt, ennek ellenére megkérte a gyereket egyen egy keveset belőle. Megkóstolta, pár másodpercig forgatta szájában, majd azonnal le is nyelte. -„Hiszen ez finom!” Na akkor nyilvánvalóvá vált, ő ilyet még életében nem evett és ez mégiscsak ízlik neki… Megható sorsok, megható jelenetek…
A héten végre visszakaptam autóm papírjait is. Ehhez természetesen három napos utánajárásra volt szükségem, de most már ez sem érdekel, a lényeg autóm leműszakiztatva, (kimutatták tökéletes az állapota) hivatalosan is nyomhatom a gázpedált.
Bátyám nagylánya (Lilla) 11 éves lett, szülinapi buliján volt vízibombázás, csoki szökőkút, nagy evések, ünneplések, mindez majdnem húsz gyerekkel megspékelve... Sokszor azt sem tudtam ki szól hozzám, hogyan szólítsam őket... de hát a barátnők, azok barátnők, senkit nem lehetett kihagyni erről a napról.
Egyik este kávéztam Erikával, majd ugyanezt megismételtük Virággal kiegészülve vasárnap délután is. A maradék időmben, meg esténként focimeccs nézések, izgalmak, szurkolások… Szóval mindig történt valami.

Holnap meg újra munka… de erre most még gondolni sem akarok.
Murat egy hete hazautazott szüleihez, aminek örülök is, meg nem is. Örülök, mert utoljára nyolc hónapja, vagyis októberben járt otthon, és szomorú is vagyok, mert most nincs sok ideje rám. Bár így is tudom kivel mi történt, ki mit kapott, mikor merre jár, kikkel találkozik… de ez nem elég :) Hogy önző vagyok? Lehet! Nem! Biztos :)

Nemsokára ma is beszélünk, aztán centimből hamarosan levághatok ismét egy darabot, vagyis egy napot. Parkettámon már nagy kupacban a jogosan lenyisszantott kis kockák... de sajnos még mindig van miért ollót ragadnom. Azonban ha ilyen mozgalmas hetekben lesz részem újra, mint volt az elmúlt időkben, akkor pikk-pakk röpülni fognak a napok… utána meg már végre szabadon megtehetem én is :)

A labda útja

Mikor énekelek Murat a hasát fogja a nevetéstől. Bár lehet, ez csak azért van, mert mindezt az ő anyanyelvén teszem és az egészből egy nagy halandzsa alakul ki. Érdekes úgy dalolászni, hogy lejátszom országuk slágereit és azonnal, hallás után máris mondom, vagyis énekelem a hallottakat. Olyan bikicsunájos. De neki tetszik, ugyanis mindig kéri, hogy énekeljek. Időnként küld át új számokat, tanulás, gyakorolás céljából… Múltkor, mikor nála jártam egyik este azzal szórakozott, hogy bekapcsolta laptopját és összeválogatott számomra pár zeneszámot. Én meg, mint a kis hülye nyomtam az érthetetlen szöveget. Persze én véresen komolyan vettem és nagy átéléssel adtam ki magamból a hangokat, de úgy tíz perc múlva már saját könnyeim is potyogtak a nevetéstől, ő pedig röhögőgörcsben fetrengett. Megbeszéltük hazaérkezésem után ezeket a számokat megtanulom, mert megalapítjuk együttesünket. Murat nagyon jól gitározik, az egyik unokaöccse szintén zenél, én meg majd az énekes leszek. Azóta ezzel ugrat, hogy hol tartok a munkálataimmal. Persze csak vicc az egész, bár egy bikicsunájt én is össze tudnék dobni, azt hiszem. De most eszembe jutott Pákó… át kell ezt a projektet alaposabban gondolnom. :)
Ma a neten a következő sorokon megakadt a szemem. „A klipben szerepel ...Somogyi Dia, ...Egri Viktor, Szántó Dávid, Gundel Takács Gábor, Somos Ákos, Somos Zoltán…” mi van???
Ők a volt kollegáim. Azonnal klikkeltem is, ezt látnom kell.

Milyen jó volt végig nézni rajtuk. Annyi minden eszembe jutott ott, akkor, hirtelen. Emlékszem egy felejthetetlen és kínos történetre. Álmosan beszállok a liftbe, fel sem néztem, de azért egy ember sziluettjét láttam, mintha lenne ott valaki. Ráadásul sietősen topogott, talán még sürgetett is, talán késésben volt, nem tudom, de addig nem nyomta meg a gombot, míg én be nem szállok. Egy laza hellót odaböktem, harmadikon megállunk, mind a ketten kiszállunk. Én balra, ő jobbra. Na akkor picit levert a víz, mivel jobbra az elnökség folyosója. Hátranéztem, és abban a pillanatban felismertem a személyt is, akit csak úgy lehellóztam. A tv elnöke volt az. Oh, hát ez remek. Azt hiszem kevés embernek volt ilyen belépője hozzá. A klipet hallgatva és nézve a képeket visszajöttek a csapatépítő tréningek emlékei, ivászatok, Maxi néni rántott húsos hajnali szendvicsei, a sok éjjeli vágás, mosolyok, kacagások, ott alvós forgatások, közvetítések… és az élet másik oldalán található negatív érzések is, a nézeteltérések, a hátbatámadások, a hazugságok, a nem egyforma elbírálásban részesülések… de hát ilyen egy szerkesztőség. Olyan vegyes, mint az érzelmek. Vannak emberek, akikben csalódtam és vannak olyanok is, akikben –bár tudom nem fogalmazunk így, de – kellemesen csalódtam. Vannak, akik mai napig keresnek, és vannak olyanok, akik a barátságunk (most már tudom ez csak vélt barátságot jelentett) ellenére sem személyesen érdeklődnek. Hogy átértékelődnek a dolgok! Ilyenkor jövünk rá sok mindenre, és ilyenkor tudjuk valójában elhelyezni ezeket az embereket a megfelelő fiókba. Talán azért mert most végképp kívülről látunk mindent, nincs elfogultság, nincs részlehajlás...
Épp Franciaország-Mexikó mérkőzése zajlik, Viktorral. Na őt kedvelem, sokakkal ellentétben. Másnak a bicska nyílik ki a zsebében, és csak pocskondiázza ha meghallja, nekem pedig fanyar humora végett mosolyt csal arcomra. Emlékszem, egy értekezlet végén írásban benyújtotta felmondó levelét, na akkor ez a mosoly lefelé görbült. Szerencsére egy kis beszélgetés az akkori főnökömmel, majd Viktorral és minden el volt rendezve. Egy köszi, egy kacsintás és az élet máris ment tovább. Bár a tüske ki lett húzva, de a seb hege máig ott lehet benne. Hozzáteszem jogosan. De most ő kommentál, ő mondja… megjegyzem végre a meccs is jó! Mint ahogyan az is jó volt, amikor egy balatoni csapatépítésen mindenki kapott egy kis gokártot, azzal száguldoztunk, egyszerre tekertünk, visszamentünk gyerekkorunkba… de jó is volt, akkor valóban egy csapat képét tükröztük.
Már nem dolgozom velük, ehhez a csapathoz én már nem tartozom. Megmondom őszintén néha vágyom még hozzájuk, néha úgy érzem az élet más utat akart már nekem mutatni, amin nekem kell járnom, nélkülük. És én ebbe az útba belevágtam.
Imént fejeztem be egy hosszúra nyúlt telefonbeszélgetést a foci VB gyártásvezetőjével. Végig röhögtük az egészet. Na az ilyenek hiányoznak. A laza, szókimondó, poénos társalgások. Odabent semmi nem változott. Minden maradt a régiben… mondhatni hullámvasút az egész és ők utaznak rajta. Néha fent, néha lent, néha gyomor forog, néha nem… de mosolyognak.
-"Te figyelj, ki rendezett ma?" (elment a kép és a hang a mérkőzés alatt, percekig egy ország szemezett Viktor fotójával)
-"Szerinted?" Valójában gondolkodás nélkül rávágtam a megfelelő nevet. Hogy honnan találtam ki? Ha ő rendez, valami malőr mindig történik. Szóval a helyzet náluk megcáfolhatatlanul változatlan…
Zárásul, hogy a klipp címét idézzem: "Nálunk van a labda" ez igaz, és a klipp is jó, és a csapat is jó és jó volt rájuk nézni és ... de a mai médiatörvény módosítást, meg a gazdasági helyzetet jobban megvizsgálva már nem biztos, hogy sokáig. Ezzel a labdával, már máshol játszanak, olyan személyek döntenek a labda útjáról, akik sosem tartoztak ehhez a csapathoz. Sajnos.

Felsőzsolca - Ahol még mindig a víz az úr!

Felsőzsolca, 2010. június 11.
Bűz, mocsok, poshadt, szennyezett víz, döglött állatok, mosolytalan arcok, síró szemek, járhatatlan utcák, lakhatatlan házak… elúszott életek. Igen így tudnám jellemezni ma Felsőzsolcát. Eddig erről a településről nem hiszem, hogy mindenki hallott, de most már nincs olyan ember, aki ne tudná, mi történt ott (is).
Péntek reggel amint befejeztem egy foci VB-vel kapcsolatos anyagomat, máris autóba pattantunk és meg sem álltunk Miskolcig. A kocsiban már járt az agyam. Valójában már előző este azon gondolkodtam, hogy kiket is kéne megszólaltatni, mely helyre kellene bekéredzkedni… majd az élet mindent felülírt.
Szóval első megállónk Miskolc. Találkozás egy barátnőmmel, akinek segítsége nélkül sosem pillanthattam volna be ennyire az árvízkárosultak életébe. Megszervezett néhány segélyrakományt 200 kiló kenyérrel, rengeteg kutyatáppal, tisztítószerekkel, fertőtlenítőkkel… és adott mellém egy idegenvezetőt is, Ancika személyében. Ahogy megközelítettük Felsőzsolcát a gyomrom kezdett felkavarodni. Töménytelen mennyiségű homokzsák, szivattyúk, és mindenütt víz, víz, víz... még mindig.
Gyorsan kiderült, hogy mi a személyautónkkal nem fogunk tudni mindenhol közlekedni, ezért felpattantunk a nagy platós teherautóra a szállítmány közé, és elindultunk segíteni. Első utcába, ahogy befordultunk, a kamion kereke majdhogynem eltűnt a vízben. Emberek az ablakokban, néhol a kapu bejáratánál csónakok kikötve… mi pedig mindenhova bekiabáltunk: „kenyerük van, kaptak élelmet…?” Borzalmas és egyben nagyon jó érzés volt mindez. Borzalmas, mert látni a tehetetlenséget, az elkeseredettséget, és jó érzés, mert tudtuk most segítünk. Ha mással nem, legalább így. Minden háznál megálltunk, csónakokkal közlekedő embereknek leadtuk az élelmiszereket, amikkel azonnal eveztek is hazafelé. Közben az egyiktől megtudtam, hogy szúnyogirtóra volna a legnagyobb szükség, mivel megeszik őket ezek az állatok. Néhány idős ember teraszára a kamionról mi dobáltunk be élelmet, mert annyira el volt zárva a háza, hogy meg sem tudtuk közelíteni. Egy idő után celeb barátnőm lemászott és gumicsizmában taposta a vizet, úgy hordta szét az adományt. Ahogy néztem ezt a mocskot, szinte mindenhol kukacokat, döglött felismerhetetlen állatmaradványokat láttam.
De ezek az emberek semmi mással nem törődtek, csak azzal, hogy adjanak, hogy segítsenek… Valaki már arra sem emlékezett hanyadik napja van elzárva, valakinek biztosítása sem volt, mindene odalett. Hallgatom, hogy itt pár hete még három, három és fél méteres vizek voltak a kertekben, hogy a fák sem látszódtak ki… hogy a polgármester a felelős mindenért.
Egy válófélben lévő fiatal lány gyönyörű házába is betértünk. Minden bűz, az udvaron a már említett kukacok, szúnyogok, ő pedig már sokadjára fertőtlenít. Bemegyünk, a konyhabútor hiányzik, kiderült az udvaron van szétázva, parketta helyett már csak a beton maradt, a falak vizesek, sehol egy berendezés…
-„Gyerekem nincs itthon, ő ezt nem láthatja. De amióta megtudta mi történt, azóta a kis autóival azt játssza, hogy jön a víz”. Könnyeimet muszáj visszatartanom, nem zökkenhetek ki, próbálom tartani magam, de nehezen megy. -„Ez az egész olyan érzés, mint régen a háború. Igaz, akkor nem éltem, de talán ahhoz tudnám hasonlítani. Legszörnyűbb érzés az volt, amikor láttam, az óvodából viszi a játékokat a víz…” Még meghallgatom, hogy döglött vakondtól kezdve minden van ebben a vízben… ne is csodálkozzak. A fagyasztóhűtőt telerakták folyadékkal, hogy azt ne vigye arrébb a sodrás, és még a rendes hűtőt is rátették a tetejére, de mégis megemelkedett az egész. Döbbenet. A bűz is facsarta orromat, a lelkem elgyengült, a könnyem majdnem kicsordult. Ez a törékeny lány pedig csak mesél, néha tartja magát, néha zokog. Egy idős nénivel egy kamion mellett beszélgetek. Erre a kamionra vannak feltéve a bútoraik. Elsők között költöztették ki, muszáj volt.

-„Pár ruha, a hűtő, néhány bútor, a szőnyeg… ezeket tudtuk gyorsan kihozni, a többi mind odaveszett. De én még örülhetek, mert nekem a házam legalább áll. De másé? Én valamikor visszaköltözhetek, de van aki nem. Én nem is tudom, hogy ezt hogy lehet nekik feldolgozni” Beszélgetés közben telefonja megcsörren, azonnal kinyomja, majd tíz másodperc múlva újra csörög. Kérem, hogy vegye fel. Egy rövid diskurzus, majd megoldom, később hívlak, hallom ezeket a szavakat. -"Baj van?" Ilyen hülye kérdést feltenni ebben a helyzetben őrültség. Belőlem mégis kijött. -„Nem, csak a kisebbik gyerekemnek ma van a születésnapja és titokban egy kis szülinapi köszöntőt szervezünk neki, egy semmit, egy semmiséget. De ő nem sérülhet, ő nem láthatja, mi van otthon.” Aztán még megtudom, hogy mikor előttük zsákoltak volt, aki csak odament megnézni, segítő szándék nélkül, majd mikor már az ő házát is elérte a víz jajveszékelt és a már kiköltöztetett család ment hozzájuk zsákolni. Ő nem azt mondta, hogy te nem segítettél nekem, akkor én sem segítek neked. Nem, ő tette a dolgát. -„Pedig én már akkor tudtam, felesleges, a víz mindent vinni fog. De én nem fordultam vissza, zsákoltam neki... Volt olyan, hogy én vigasztaltam azt, aki engem vigasztalt, más zokogott az én nyakamban pedig az én házam már nyakig állt a vízben.” Beszélgetésünk alatt néztem a szemét, ami tejesen ki volt sírva, az arcát, ami oly fáradt volt, hogy azt elmondani nem lehet, a keze remegett… idegileg is tönkrement. De nem adhatja fel, mert vannak gyerekei. -„A legrosszabb az volt, amikor ömlött be a víz és a lábainkon alig tudtunk megállni, mert a sodrás elvitt, felborított bennünket.”
Majd segélyszállító kamionunkra felszáll egy vállalkozó. Nyilatkozni is hajlandó. Már nem tudja hány napja van talpon, hány homokzsákot vitt, miket szerzett be kapcsolatai révén, de azt tudja a polgármestert egy hete nem látta. Pakolászás, rakodás közben eldöntőm a nap végén elviszem őt hozzá. Ő rááll a dologra, sőt megtudom a tragédiát hogyan is lehetett volna megakadályozni. -„Eladták azt a területet, ahova ennek a víznek ki kellett volna jutni. Csak nem tudott, mert ott most az Auchan áll. Ezért van itt most ez az áldatlan állapot.” Na ebből mekkora botrány lesz! Csatlakoznak a Krisnások is. Meleg ételt és vizet osztogatnak. Minden nap jönnek, minden nap másfajta ételt hoznak. A tikkasztó napon vizet kortyolok, zacskósat, borzalmas mellékízzel. Ott a kamion tetején Ancika is mesél, mégpedig a cigányokról, akik pikk-pakk mindent visznek, nem szégyellnek többször is sorba állni. Megemlítem, ha elvisz oda én bizony forgatok velük is. Egy gyors tanácskozás, hogyan is láthatnám saját szememmel mindazt, amiről ő mesél nekem. Egy kamion kevés segélyszállítmánya behajt telepükre. Mi egy dzsippel megyünk utána. A kamion megáll, öt másodperc múlva jönnek is a romák. Körülbelül húsz másodperc múlva a rakomány fele már lent van, kamion próbál tovább haladni, hogy a következő utcának is jusson belőle. Én kipattanok autónkból, operatőr a sarkamban. Itt bizony csak a por veri a gumicsizmámat, semmi más. A rakomány egy kereszteződésnél megáll. Utolérem. Látom, jönnek a romák. Megállok a teherautó mellett és megrökönyödésemre egy roma asszony közli velem, adjak parancsot az autónak, menjen innen, mert inkább sokkal nehezebb sorsú embereknek adjuk mindazt, amit hoztunk. Vigyük oda, ahol igazán sújtott az ár. Szemem látókörébe körülbelül harminc cigány jelenik meg. Most mit csináljak? Gyorsan kell dönteni. Elkiáltom magam, „kamion ki az utcából menjetek el.” Ők pedig engedelmeskednek. Addigra a romák is odaértek, valakik rohantak a szállítmány után, én pedig ott maradtam a többiekkel. Jönnek a siránkozások, a pocskondiázások, a faji megkülönböztetés… kérdezek a segélyről, ők bizony várják, nem is tudják mi lesz velük… majd bevillant a kép, ahogy lépdeltem a kamion után, itt minden por, hirtelen körbenézek és rájövök egy fontos dologra.
-„Ne haragudjanak, de itt por van, és nem víz, itt nem látok egyetlen homokzsákot sem, ide nem jöhetett fel az ár. Akkor mért várják a segélyszállítmányt?” Na ha most nem vernek meg akkor sosem. Bátor mondat, gondolat volt, de mit érek vele, ha utána meg azt érzem, arcon vágnak? És akkor még jól is járok, mert járhatnék rosszabbul is. Fülelek, hallom a dzsip motorja jár, tehát ha futni kell, hát megteszem. De nem ez történik. Ők feldúltan felelnek: „A segély az mindenkinek jár, azért segély!” Na hát mindenre számítottam, de erre igazán nem. Még ellátogatunk a segítők szálláshelyére, ahol megtudom, a romák feljárnak élelmiszereket zsákmányolni, a máltai szeretetszolgálatos elmeséli hányan és kik jönnek hozzájuk, az oltásokat a fertőzések ellen is ők adják be, a pszichológusuk pedig ezekben a percekben kint van egy idős néninél, aki nem akarja elhagyni az épp omlásra készülődő házát. Amint az interjú véget ér, megérkezik a pszichológus is. Sikertörténetről beszélgetünk igaz csak röviden, mert kapom a hírt, itt a polgármester. Kamera lekapcs, egy gyors búcsú és rohanás. Erre a beszélgetésre most nem vállalkozom, jobb ötletem támad. Kolleganőmet megkérem, ugorjon be helyettem, időm nincs megindokolni döntésem miért ez… kamera forog, én eltűnök. Megkeresem a vállalkozót, akit el akartam vinni a polgármesterhez… azon nyomban megbeszéljük, odaáll stábom mellé és mikor mi befejezzük a beszélgetést, ő is kérdez. Operatőröm fülébe súgom, a végén ne állj le, forogj tovább és figyelj. A beszélgetés vége, minden a kitervelt forgatókönyv szerint halad. -„Polgármester úr, nekem is volna néhány kérdésem….” -lép oda a vállalkozó. Polgármester pedig látta ez is rögzül kamerára, nem volt más választása, maradnia kellett. Kemény kérdéseket kapott, amikre nyúlfarknyi nem őszinte válaszokkal felelt. Pár perc múlva jelzi, menne… persze, hogy menne, ez neki nagyon kínos. Én még gyorsan odasúgom új riporterünknek, a vállalkozónak azt a bizonyos szót: Auchan. -„Polgármester úr, nem érzi magát hibásnak? Az Auchan területet maga eladta…” És a polgármester máris hátat fordít nekünk, lassan távozik. Még egy gyors utána kiabálás: -"Nem érzi magát hibásnak?"

-"Nem"- jött a felelet és ránk legyintett, majd vissza már sosem nézett. Később még meghallom, hogy érdeklődött utánunk, mert állítása szerint szemtelen tévések voltunk. Lehet szemtelenek voltunk, hiszen nem jelentkeztünk be hozzá, de hát hogyan is tettük volna mindezt, ha senki nem látta, még Sólyom László köztársasági elnök sem, amikor tiszteletét tette a városban. Hogy köntörfalazás nélkül kapott kérdéseket, hogy ez nem volt szépen, burkoltan becsomagolva??? Igaza van. De ha tiszta a lelkiismerete, akkor nem hagy minket ott és nem olyanokat mond, „én nem tudtam róla, engem nem értesítettek, engem nem hívott senki…”
Hazafelé a kocsiba vörösre égve, büdösen és fáradtan ültünk be. Azt beszélgettük, hogyan lehet egy ilyen tragédiát feldolgozni, felidéztük az összedőlt házak képeit… majd mindenki némán meredt előre.

Éjfél után ültem át autómba, és vágytam a tusolásra, a felfrissülésre, már szinte bőrömön éreztem mindezt, csak egy utca és nyithatom a csapot…ekkor visszapillantómban rendőr szirénáját látom. Lehúzódom, ők bájosan mosolyogva elkérik papírjaimat. Kiderül alkoholt nem fogyasztottam, látják, tiszta vörös vagyok, gyorsan megbeszéljük egész nap Felsőzsolcán forgattam, osztogattam, segítettem… Gondoltam, mindjárt visszaadják a papírokat, jó pihenést kívánnak… de helyette. -"Sajnos be kell vonjam a forgalmiját, mert lejárt az autó műszakija." Mi van??? És máris ütik be a gépbe, innen már kivenni nem lehet. Se pénzért, se szép szóért. Megígérem, hétfőn azonnal elintézem, leműszakiztatom a kocsit, de hajthatatlanok. Őket a lenti helyzet jobban érdekli: -"És nagyon nagy a katasztrófa odalent?"

-"Igen".

-"A mi kollegáink is lent vannak."

-"Tudom velük is beszélgettem és segítettem nekik, nem úgy, mint most maguk nekem."

- "Nem lehet. És…" -jönne a következő kérdés, de engem már ez nem érdekel.

- "Ne haragudjon, nekem elment a kedvem, hogy magukkal beszélgessek.” Elintézik a feljelentést, közben egy kerékpáros megy el mellettem világítás nélkül, ezt a rendőr is megjegyzi hangosan, de a biciklis csak ennyit kiált, tudom, és máris hajtja tovább a pedált. Majd felbőg mellettünk egy motor. Na, ez nem találta meg a váltóján a visszaváltást.- mormolja a hatóság.
Remek. A drog, az alkohol, a gyorshajtás… minden az utcán hever, de engem jelentenek fel. Tudom, én hibáztam, én néztem el a papír dátumát… de mégis.

Most bevonták a papírjaimat, majd megkapom a feljelentést hivatalosan is, elfáradok befizetni, utána pedig egy szigorított műszaki vizsgára vihetem zöldkártyával együtt a kocsimat. Szegény élete első műszakija és máris szigorított keretek közé teszem. :) Remélem minden rendben lesz, csakúgy, mint most már Miskolc környékén is. Bár, én azt gondolom, hogy a felelőst sosem fogják igazán felelősségre vonni, ő sosem fog bocsánatot kérni, nem fog vezekelni... Igaz ez már nem adja vissza annak a 120 családnak a házát, akiknek összedőlt, ez nem gyógyítja meg a lelkeket és ez nem enyhít a fájdalmakon. Nekem ezen a napon csak a forgalmi papírom úszott el egy időre, de nekik végérvényesen mindenük. Számukra maradt a bűz, a mocsok, a víz, a döglött állatok, a mosolytalan arcok, a síró szemek, a járhatatlan utcák, a lakhatatlan házak, sérült lelkek… és az elúszott életek.

Felsőzsolca, 2010. június 11. Ahol jelen pillanatban még mindig a víz az úr!

A jó foci és a taktika

Közeleg a futball világbajnokság, aminek én kifejezetten örülök. Mindezt biztosan fura hallani az én számból, hiszen a nők nagy többsége nem rajong eme sportágért. De én szeretem a focit. Jobban mondva a jó focit. És ez bizony jó foci lesz a javából.
A 2006-os világbajnokságon volt szerencsém tiszteletemet tenni. Egyik barátnőmmel bepattantunk az akkori autómba, amiről egy könyvben csak úgy írtak, mint a Tűzgolyó (piros Twingo) és repesztettünk vele egészen Németországig. Persze az utat végig csacsogtuk, na jó inkább többnyire csak én beszéltem :) de ebben nincs semmi szokatlan. A város kavalkádja, a hangulat, a pezsgő élet, a vidám színek, a különböző nemzetiségű, ismeretlen emberek ölelkezése… minden magával ragadott. A stadion zsúfolásig megtelt, minden széken ültek, mert itt bizony senki, szó szerint érteni, senki nem állhatott a lépcsőn, senki nem mászkálhatott a mérkőzés alatt. Itt fegyelem és rend uralkodott. Nálunk idehaza minden másképpen van. A jó helyekért szinte verekedni kell, simán lézenghetsz, ott állhatsz, ahol szeretnél, a kosz, a sok szotyi és tökmag héjának látványa a földön heverve… kiábrándító. Pedig lehetne kulturáltabban is kivitelezni mindezt. Külföldön sikerül, nekünk itthon egyszerűen nem megy. A mérkőzésen ráadásul mázlink volt. Öt gól született és mind az öt pont abba a kapuba landolt, amelyik mögött ültünk. A félidő még 0:2, a vége 3:2. Így kell jó helyre letenni fenekünket. Most nem utazom, pedig vonz Dél Afrika, de egy másik ország még jobban, ezért inkább azokra a repülőjáratokra költöm pénzemet. De ez talán jelen helyzetemben érthető is.

Jut eszembe volt még egy vébé élményem, méghozzá1994-ben. Épp Spanyolországban nyaraltam ezidőtájt.

Minden este beviharoztunk egy sörözőbe, és számunkra tejesen ismeretlen emberekkel szurkoltunk. Napközben városnézés, tengerpart… este meg sör és foci. A társaság annyira összeszokott egy idő után, hogy ha napközben összetalálkoztunk, ismerősként üdvözöltük egymást és megbeszéltük: akkor este ott… A döntő napján épp Olaszországban aludtunk egy éjszakát. És kik játszottak a trófeáért? Na kik? Olaszok a brazilok ellen. Ráadásul a sípot Puhl Sándor fújta. Remek. A rendes játékidőben még 0:0 majd jöhettek a 11-es rúgások, és nyert Brazília. Soha nem láttam még ilyen nemzeti gyászt, mint ott akkor. Egy szempillantás alatt a mennyből a pokolba zuhant az ország. Tévének hála azért most is végig követem majd a mérkőzéseket, és mindezt nem egyedül, hanem baráti társasággal. Anno mikor még férjnél voltam általában a futballmeccsek nézése (igaz akkor nem VB hanem EB volt) nálunk zajlott. Előtte megfőztem a vacsorát, majd jöttek a barátok, elosztottuk, jobban mondva kétfelé vált a társaság, hiszen csak úgy jó a buli, ha nem mindenki ugyanannak a csapatnak drukkol, közben evészet, ivászat, kiabálások, okos kommentálások, nagy viták, majd békülések aztán mindenki mosolyogva hazavonult. Valahogy most is így lesz, csak az emberek cserélődtek. Ez egy jobb társaság, ez egy összeszokottabb csapat… mert kell egy csapat, ezt tudjuk mi is. Hogy ki a favorit nálam? Nagyon régen még a hollandoknak szurkoltam, majd a spanyoloknak aztán jöttek a kis portugáljaim. Mindhárom ország válogatottja kvalifikálta most is magát a vébére, de patronált 11-em jelen pillanatban még nincsen. Ismerve magamat, ami késik, nem múlik és a spanyol-portugál-holland hármas közül még péntekig valaki kikerül győztesnek.

Minap a neten bóklásztam, tájékozódtam az előttünk álló napok menetrendjéről… és közben igen hasznos taktikai táblákra leltem. Csak mosolyogtam mikor megnéztem őket.

Többek között ők is akartak szerepelni ezen a világeseményen, de nekik nem sikerült, ők nem kvalifikálták magukat: Skócia és Törökország. Mágneses táblájuk a következő:

Ekkor felmerült bennem egy jogos kérdés. Vajon a miénk milyen lehet? Hát a válaszra egy klikkelésnyi pillanatot kellett csak várnom. Íme.

Azt hiszem, ez kommentár nélkül is magáért beszél...

A mi társaságunk készen áll, a csapatok is felkészültek, már csak pár óra a kezdésig… én nézni fogom a világbajnokságot, mert én szeretem a focit, a jó focit, és itt bizony sok jó foci lesz a javából.

Gerincesség hiánya ... újra

Nem, ez most nem a Nagy Laci :) Annak a históriának egy pici szünetet adott az élet, de hogy lesz folytatása abban biztos vagyok, csakúgy, mint ennek is.
Nem tudom a történetet hová is tegyem magamban. Ma még nem megy. Tegnap édesanyám, sógornőm és bátyám három gyermeke lementek a Bükkös patakhoz sétálni… hívtak engem is, ugorjak ki Pestről családozni, de fodrász projekt volt aznapra beiktatva, így Szentendre túrám most elmaradt. Pedig szeretek ott lenni. Beülni a hintaágyba, jó kis habos kávét inni, hallgatni a kerti tó csobogását, közben nézni, ahogy a madarak fürdőznek a vízben, húst sütni vagy bográcsozni… és néha egy csapkodás, mert épp szúnyog támad :) Na ez utóbbi most még azért lehetséges, mert a helikopteres szúnyogirtás időpontját ezekben a napokban pillanatnyilag nem tűzték ki.
Igazából simán odaértem volna akár az indulásra is, de az elmúlt napok alvással töltött óráinak száma alig érte el a tizenkettőt. Ami jól hangzik, de ha elosztjuk három éjszakával, akkor már nem fest olyan szépen. Szóval új frizurám elkészülte után, otthonomat választottam mosással, takarítással, akváriumpucolással… és egy kis ejtőzéssel. Este beszámoló érkezik.

-„Tudod kivel találkoztunk séta közben?” – kezdi édesanyám. -„A volt férjeddel.”

Na, pislogtam egy nagyot, ugyanis én a válóper óta csak a villamoson láttam őt néhányszor. Miután mindig ugyanannál a megállónál száll le, abból arra a következtetésre jutottam, hogy alig pár állomásra lakunk egymástól. Pedig oly nagy ez a főváros, annyi hely, annyi háztömb, annyi lakópark van mindenfelé, és ők is ezt a kerületet, ezt a környéket választották lakhelyüknek. Fura, majdnem egymás mellett élünk ismét.
-„Szóval, - folytatja édesanyám -, az új feleségével volt és mikor köszönhettünk volna, elfordította fejét…”

- „Mi van?” - csattantam fel! "Ez pofátlanság!" - és akkor még enyhe szót találtam ide íziben.
Ha valami baja van, akkor azt felém mutassa ki, és ne azokkal az emberekkel szemben, akiknek csak köszönettel tartozik. Szüleim által igen sok mindent vittem bele ebbe a házasságba, ezáltal igen sok mindent vett ő is ki belőle. Mindennek tetejébe még ő mutatja meg azt, hogy semmibe veszi, átnéz azokon az embereken, akik őt is segítették! Hihetetlen!
Hirtelen első gondolatom az volt, hogy írok neki és elmagyarázom azt, amit imént ide is leírtam, de a következő pillanatban inkább egy sajnálatérzés hatalmasodott el bennem. Ez a fejfordításos nem köszönök mozdulat olyan szánalomra méltó. Öt év távlatából sem sikerült az összes sértődöttségével megbirkóznia, túllépnie azokon...
Én eddig, ha meg is említettem őt írásaimban soha egy negatív jelzővel nem illettem, soha nem beszéltem róla nem szép stílusban... Mert, ha valakit egyszer szerettem annyira, hogy még oltár elé is álltam vele, és életem múltjának kitörölhetetlen része, akkor legalább az emlékeit nem mocskolom be. De eme jelenet mellett most már én sem tudok szó nélkül elmenni. Bár nem voltam ott, nem láttam mi történt, de nem hiszem, hogy családomat nem vette észre. Patak part, a sétány legnagyobb szélessége kábé öt méter, ők jönnek szemben ketten, illetve elől lépdelt volt anyósom, aki legalább megtisztelte annyival édesanyámékat, hogy neki nem esett nehezére egy köszönést „odadobni”, majd volt férjem, az új feleséggel és két kutya követte őket. Velük szemben anyám, sógornőm és a három gyerek, tehát öten, ami ezen a szűk részen felér egy tömeggel is. És neki pont nem sikerült észrevenni vagy felismerni kik jönnek vele szemben, kik sétálnak el mellette. Nevetnem kell. :)
Múltkor már volt egy hasonló esete, amikor ez a "drága jó" ember meglátta édesanyámat és inkább átment az út túloldalára, csak ne kelljen a szemébe néznie. Akkor anyu ennek hangot is adott, amiről bevallom őszintén én nem tudtam, évekkel később mesélte el nekem, hogy mi is történt. Válasz e-mailben az érkezett, hogy nem vette észre, neki nem állt szándékában kikerülnie őt… Látom! Ez az eset is pont annak a levélnek a tartalmát támasztja alá :)
Hogy is mondják? Az élet sokszor ismétli önmagát, és a hibák végett pedig mindig vizsgáztat, de sosem tudhatjuk, mely napon jön el az időpont. Neki, most vasárnap volt mindez. Szegény, nem tudta, hogy az ilyen eseteknél nincs olyan, hogy hétvége, szabadnap, munkaszüneti nap…
Az első „véletlen kikerülés” után elég felkészülési időt kapott a következő találkozóra… de most sem sikerült eredményesen abszolválnia. Van egy rossz hírem számára: Az élet újfent pótvizsgára ítélte.
Házasságunk vége felé, amikor már tényleg csak egymás mellett éltünk, de nem mondhatnám azt, hogy egymással, valójában akkor sem volt annyi tisztesség benne, hogy a szemembe mondja problémáit… mást értesített minderről. Édesapjának és mostohaanyjának mesélte el, hogy nem tudja, mit tegyen… de azt érzi, a házasságból szeretne kilépni.
Utólag már azt sem tartom gerincesnek tőle, (megjegyzem neki is gerincproblémái voltak, csakúgy, mint Lacinknak) hogy míg ő jól kipanaszkodta magát, addig én a féltestvérével a szobájában játszottam. Búcsúzásnál volt anyósom megkért, másnap menjek fel ismét hozzájuk, mert szeretne velem beszélni. Megtettem… elváltunk.
Ez az egész úgy volt előkészítve, mintha írt volna egy levelet, feladta postán és a kellő személy pedig kézbesítette a címzettnek, vagyis nekem. Most én is ezt megteszem.
Levelem megírtam, blogomba feladtam, és tudom, vannak olyan hozzá közel álló emberek, akik olvassák írásaimat… ők talán kézbesítik neki... hiszen tudjuk, az élet sokszor ismétli önmagát, most ezt is.

A helyes diagnózis

Tegnap felhívtam a kézilabda szövetség elnökét, hogy beszéljünk már erről a Laci gyerekről. Baráti viszonyunk végett azonnal igent mondott és ma nagy szeretettel fogadott is irodájában. Megmondom őszintén éjjel még azon morfondíroztam, hogy visszaéljek-e évek óta tartó jó kapcsolatunkkal és feltegyem-e tapintatlan kérdéseimet is, amiket eddig még senki nem mert face to face megkérdezni tőle. "Meddig játszhatja ezt a csúnya játékot valaki a szövetséggel? Mért nincs vonzata az ügynek? Mikor mondjuk mi azt, hogy vége, ne gyere? Nem fontos a morál? …"

Reggel elolvastam a sajtó friss híreit, hátha valaki megelőzött… de nem. Valahogy nincs egy ember sem, aki vállalná a kényes kérdéssorozatot. Miért? Pedig valójában mindenki tudja az igazságot, mégsem írjuk le nyíltan, nem mondjuk ki kamerába…

A történet röviden: a játékos gerincproblémák végett visszamondta a válogatottságot. Ezzel még nem is lenne baj, hiszen mindenkit érhet sérülés, mindenkivel történhet baj… Csakhogy a katalán csapat, ahol Nagy Laci játszik a Bajnokok Ligája négyes döntőjében vett részt a hétvégén, s lettek másodikok. A csapat egyik alapjátékosaként persze végig a kézilabda pályán láthattuk őt, ahol még nagy kedvvel játszott a Kiel ellen. … majd kedden érkezik egy orvosi papír, sérült vagyok… Állítólag a BL-döntőt követően elment a klubja, a Barcelona csapatorvosához, ahol megállapították, hogy gerinc- és derékbántalmai végett pihennie kell.Válogatottunk sorsdöntő mérkőzés előtt áll. Június 13-án Ljubljanában, 20-án pedig Veszprémben találkozik a szlovén együttessel. A párharc győztese vesz részt a januári, svédországi világbajnokságon, ahol már kvalifikációt lehet szerezni a 2012-es londoni olimpiára.

Na akkor nézzük meg a történetet úgy, hogy mögé pillantunk. Laci taktikázik, kivár, hogy mely ország (spanyol vagy magyar) kvalifikálja magát az olimpiára és annak az állampolgárságát veszi fel, illetve tartja meg. Ha vált, akkor jelen pillanatban sem szabad felvennie címeres mezünket.

Ma miután beléptem az elnök úr szobájába a baráti ölelés után gyorsan átbeszéltük, hogy a cseresznyefa kidőlt, a pincében is áll a víz... ekkor már tudtam leszek oly bátor, vagyis inkább pofátlan, én biza megkérdem azt, amit tudni szeretnék. Illik, nem illik, engem érdekel a valós történet.

Helyzetemet akaratán kívül is megkönnyítette, mivel mondhatni majdnem kérdés nélkül érkeztek megdöbbentő szavai, először az „igazoltan való hiányzásról”. Az orvosi papíron szereplő pihenő napjainak száma húsz. Mikor is van a világbajnoki selejtező visszavágó mérkőzése? Igen, az orvosi papír megérkezésétől számított pont húsz napot követően, vagyis június 20-án. Minő véletlen. És ez az a papír, ami ellenőrizhetetlen, ami megkérdőjelezhetetlen, hiszen a játékos nem tartózkodik itthon, Barcelonában él, és esze ágában sincs hazaruccanni… még buzdítani sem a társakat. Más törött orral is végig ülte már a mérkőzés végét, valakinek jelen pillanatban veszélyeztetett terhes a felesége, ráadásul költöznek és dobozokban élnek, de mindennek ellenére ott van a válogatottban, van, aki 39 évesen is vállalja a játékot… mert nekik fontos az, hogy nemzetünk válogatottjában szerepelhetnek… Az elnök úr csak mondta, mondta és mondta, zúdultak a panaszok, az érdekes vélemények, én meg csak néztem, mint Rozi a moziban. Már náluk is betelt a pohár, ez kivert minden biztosítékot… ugyanakkor ő is azt mondja, ha menni akar, hát menjen. Laci tíz éve ebben a mediterrán városban él, Európa egyik legjobb csapatában játszik, befogadták, szeretik, számítanak rá, családja is vele van… nincs is ezzel semmi baj. Ha akar új címert is választhat magának, de végre döntse el, hova is tartozik, és ne taktikázzon. Ennek itt most nincs helye.

Hallgatását valójában mindenki érti, és meg is értenék, ha beszélne. Nem a szövetség felé, nem az elnök úrnak, nem a szurkolóknak. Nem! Azok felé az emberek felé, akikkel megannyi edzést lehúzott, akikkel elérte a sikereket, akikkel megjárta az olimpiát, és akiket úgy hívunk: csapattársak. Mert feléjük tartozik elszámolással! De ezt sem teszi, ennyivel sem tiszteli meg játékostársait.

Imént utána néztem a Hippokratész eskü szövegének. Idézek belőle egy részt: „A hozzám fordulók bizalmával, kiszolgáltatott helyzetével visszaélni nem fogok, titkaikat fel nem fedem…” Ha jobban elgondolkodom ezen az egész történeten, rájövök, a spanyol doki nem is hibázott. Mit is írt? Gerincprobléma. Azt hiszem valóban jól diagnosztizált.