Elindultam

6 óra 40 perckor elindultam.
Picit nehezemre esett, mert sűrűn hullt a hó, vacak idő telepedett a városra. A jó meleg ágyból ilyenkor nehéz kikelni. Főleg ma, amikor a kórház, a műszerek, az orvosok vártak rám. Az utak csúsztak, én pedig álmosan kapaszkodtam autóm kormányába. Ha 50km/h-ás sebességgel haladtam, az már jónak volt mondható. Összefüggő kocsisorok nagy követési távolsággal. Köztük én is. Ha akartam volna, se tudtam volna megfordulni, haza szaladni… Pedig de jó lett volna.
Vidékre kellett mennem, mert ott vártak azok a műszerek, amikkel vizsgáltak.

Miután beléptem a sugáveszély feliratú tábla mögötti ajtón, mindenki rám szegezte tekintetét.
Ma valamiért irritáltabb lehettem a szokásosnál, ezért idegesítetett az egész környezet.
Most nem csak láttam, hanem hallottam is azokat a mondatokat, amik eddig „rejtve” voltak előttem. A már várakozó betegek érdeklődtek, és hitetlenkedve fogadták ottlétemet. Szerencsére egy asszisztens mentett meg a folyamatosan záporozó kérdésektől.
Azonnal elvitt. Tudtam hová megyek, mégis sietősen lépkedtem utána. Ismét beléptem abba a szobába, ahová az orvosok is csak ólom mellényben mehetnek be. Mi betegek viszont saját ruhánkban, köpeny és maszk nélkül.
Odabent minden rideg, ez által fagyos is. Hatalmas ólomtartály egy régi ütött kopott szék, egy sok időt megélt asztal, egy icike-picike ablak, egy rozsdás csap és egy tükör. Ennyi. Semmi sem barátságos az ajtón túl. Ma nem kellett sok folyadékot innom. Az még várat magára. De már látom az időpontot, látom a következő napjaim tartalmát.
Miután visszaülhettem „helyemre” próbáltam egy könyvbe temetkezni és nem nézni semerre csak lefele. Tudtam, ha felnézek valakinek a szemét fogom látni. Ma nem akartam.

Két vizsgálaton hezitáltak velem kapcsolatban. Végül abból csak az egyikre került sor. Egy nyaki ultrahangra.
Természetesen más emelet, más emberek, más orvosok…
8 óra 20perckor elindultam. Ott is leadtam papíromat és vártam.
Először fel sem tűnt milyen hideg volt. Egy folyosón várattak bennünket, amit átjárt a hideg. Még a kabátomat sem vettem le, lábamat is keresztbe fontam, táskám, leleteim ölemben. Így próbáltam melegíteni magam. Radiátor mellett foglaltam helyet, de még az is hideg volt. Ma minden ilyen.
Jöttek, mentek az emberek. Volt, aki 3-4 éves kisgyerekkel érkezett, volt, aki babakocsival.
Szerencsére ők nem arra az ajtóra vártak, amire én is, hiszen a bennem lévő folyadéknak káros hatásai vannak másokra nézve is. Bár reggeli adagom, még nem az a dózis, amit az orvosom, tökéletes gyógyulásom végett előírt nekem, de jobb félni, mint megijedni.
9 óra 30 perckor kiszóltak, hogy a hasi ultrahangos embereket veszik előre, rám olyan 11 óra körül kerül csak sor. Remek. Olvasni, a gondolataim és a hangulatom végett most nem tudtam.
Sms-eket írogattam barátnőknek. Ők bőszen válaszoltak, vagy felhívtak. Ma jó volt picit sajnáltatni magamat. Elesettnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam.
Kisgyerek sírása riasztott fel egyik elmélkedésemből, aki az édesapja után sírt. Aztán láttam, amint egy bilincsbe vert rab várakozik egy vizsgáló előtt. Vajon milyen bűnt követett el? Vajon mért van most itt? Nem tudtam magamnak megválaszolni a kérdéseket, mert semmi rezzenés nem ült ki arcára. Ha csak egy rossz vonása látszódott volna, rögtön kitalálom magamnak a legrosszabbat. De ő titkolt mindent.
Én ma nem tudtam.
Látszott, hogy untam, hogy elegem volt. Ma besokalltam. Cserélődtek az emberek a folyosón. Mindenki időben bejutott a vizsgálóba. Mi nem.
Ezen a folyosón tolták ki és be a betegeket a műtőbe, a többieket erre vitték át a másik épület vizsgálóiba is. Forgalmas hely volt. Állandóan felállni, mert nem fértek el a betegszállítók az ágyon fekvő betegekkel, figyelni az ajtó nyitáskor elhangzott nevekre és közben próbálni uralkodni magamon… Nehéz nap volt.

Amikor megtiltják, hogy ne együnk, ne igyunk akkor persze, hogy éhesebb és szomjasabb az ember. Én is. Számat úgy éreztem, mintha ki lett volna cserepesedve, gyomrom korgott.
Táskámban pár darab csokis keksz csábító illata terjengett. Nem ehettem meg. Kivételesen most fittyet hánytam volna a fogyókúrámnak. Pedig már 7kg mínusznál járok.
De amíg nem távoztam a kórházból, nem ehettem. Megtiltották! Addig a sugárkezelt folyadéknak kellett dolgoznia bennem.

Etnikumtól is érkeztek. Persze egy idő után hangosan adták mindenki tudtára, elfogyott a türelmük. Majd hezitáltak, mivel már más vizsgálaton kellett volna lenniük. Ekkor odaszóltam nekik, hogy nyugodtan menjenek el arra, mert az, rövid ideig tart. Időben vissza fognak ide érni. Kislány el, anyuka maradt. Magam sem értem hogyan, kedves voltam hozzájuk. (de lehet csak nekik tűntek szavaim kedvesnek, nem hiszem, hogy ehhez vannak hozzászokva) Az ott maradt anyuka elkezdett velem beszélgetni. Ismét kérdéseket kaptam, és én ismét elmeséltem azt, amin már tavaly egyszer túlestem. És amit már lassan olyan monotóniával is el tudok mesélni, mint ha egy ember monológját hallgatnád.
Majd jött vissza a lánya. Mosolygott. De jó, hogy ma láttam egy mosolygós arcot. Én is ilyen voltam, mindenen mosolyogtam. Ma nem ment.

11 óra 15 perckor végre elindultam. Nevemet hallottam.
Bent egy nagyon kedves orvos fogadott. Alaposan megvizsgált, gépeken keresztül mindent megnézett… majd az eredményemmel mehettem vissza a sugárkezelt osztályra.
Orvosom már nem tudott megvárni, így ismét az asszisztense fogadott. Újabb mérések, újabb vizsgálatok. De ez már az iménti 3 órás várakozáshoz képest csak egy másodperc volt.

11 óra 34 perckor végre beültem autómba, és elsőnek édesanyámat tárcsáztam. Elmeséltem neki kórházi „élményeimet” és dühöngésemet. Szegény hallgatott, majd csillapított. Ekkor megnyugodtam, mert tudtam a mának itt vége és az egészből már nincs sok hátra.
Eljött az a nap, amikor el kellett indulnom az újabb megmérettetésre. És én elindultam.