Halovány reménysugár

Reggel jó kedvvel ébredtem. Tudtam, elmegyek a vidéki kórházba, ahol maximum 5percet fogok eltölteni, és máris jöhetek haza. Rövid „szenvedés” lesz. És ez így is történt.
Az út ma sem volt tökéletes. Nem tudom, hogy a hókotrók ilyenkor merre járhatnak, mit csinálhatnak… Végig csúszkáltunk a havas aszfalton.
Danubius rádió által sugárzott számokat hangosan énekeltem, jó kedvet varázsoltam magam köré.
Még az útinform is mosolyt csalt arcomra. Máskor bosszankodtam volna a sok rossz hír végett, ma másképpen láttam mindent. Bemondták: „az utak néhol téli sportok űzésére alkalmasak.” Ez pont igaz volt arra a szakaszra is, amerre én jártam. De fittyet hánytam az útra, nem érdekelt semmi negatív dolog. Annak örültem, hogy ma mindent jó kedvvel teszek.
Autómmal egészen a sugárkezelt osztályig bemehetek, -ami a kórház leghátsó részén, egy erdő szélén található,- hiszen magam is megkapom azt a kezelést, amit ott végeznek.
Leparkoltam. Csizmám elsüllyedt a hóban, de ez sem zavart. Csak azt vártam, mikor lépkedhetek visszafelé bele a lábnyomomba. 5-6-7 netán 15 perc múlva?
Ahogy közeledtem az oldalsó bejárati üvegajtó felé, már láttam, rengeteg beteg van odabent.
Rögtön dokim ajtajához siettem. Még kabátomat sem akasztottam fel a fogasra. Pontosan úgy álltam meg, hogy ha nyílik az ajtó, észrevegyenek. Tudtam mindenki sorban áll, és orvosi segítségre vár.
Mivel én csak egy gyors mérésre érkeztem, ezért bíztam benne, nem kell sokáig itt lennem. Tegnapi roma lány is ott toporgott. Mintha régi ismerősök volnánk, úgy üdvözöltük egymást.
Kb. 30másodpercet tébláboltam vele, máris kinyílt az ajtó. Valakit szólítani akartak, de szerencsére megláttak engem, és azonnal be is vittek.
Már ismertem a járást, hiszen elég sokszor jártam ebben a szobában ennél a műszernél. Profi módon tudom, hogyan kell tartani fejemet, nyakamat, jobb lábamat… Bárcsak ne tudnám.
Megmérték és átnézték nyakam ezzel a csodagéppel, aztán sugárzást néztek térdemnél. Számológéppel kiszámolták a rám vonatkozó eredményeket és egy kockás spirálfüzet lapjára, nevem mellé mindet feljgyezték.
Amint végeztünk megkértem az asszisztenst, hogy had köszönjek dokimnak. Így oda is soron kívül bejutottam:-) Volt nagy öröm, mikor beléptem hozzá. Kapcsolatom mondhatni baráti vele. Mindketten élvezzük egymás bizalmát, ami szerintem igen fontos orvos és beteg között. Humorára pedig abszolút vevő vagyok, mint ahogyan Ő is az enyémre. Asszisztense, - pontosan úgy, mint mikor egy kis diák felel, - elmondta tegnapi, valamint mai vizsgálataim eredményeit, és a számomra nem beszélő számok is előkerültek. Ez nem tetszett neki. Mosolyok helyett, hirtelen gondterhelt ráncok jelentek meg arcán. Egyik pillanatban még a szeme is csillogott, mosolya megnyugatott, másik pillanatban pedig már minden az ellenkezője. Szemei rémültek, szája merev.
Megtudtam, sajnos jódfelvételem eredménye nem megfelelő. Tegnap 12% volt, ma már 14%. Minő rohamos javulás :-) A minimum érték száma elkeserített engem is. 20%. Hát ettől még elég messze vagyok, 1 nap alatt ennyit lehetetlenség javulni.
Azt a döntést hozták, hogy a holnapi vizsgálat eredményét még megvárják és csak annak tudatában „hirdetnek ítéletet”. Humorom ma sem hagyott cserben. Megkértem őket, had legyen nekem is szavazati jogom. Dolgozzunk össze.
E számok értelmének tudatában már tudom, nagy a valószínűsége annak, hogy ismét nagy mennyiségű sugárkezelt folyadékot kapok. Így lőttek az ambuláns kezelésnek, újra befeküdhetek abba a szobába, ahol már tavaly is „vendégeskedtem”.
Holnap mindenre fény derül. A remény holnapig, ha csak haloványan is, de él bennem.