Nem vesztem el

Ma még korábban indultam el, mint szoktam. Talán azért, mert nem akartam annyi ember közt várni, talán, mert izgatott voltam, talán, mert túl akartam lenni az egészen már.
Ismét Danubius rádió, éneklések, parkolás, hóban lépkedés és… dokim ajtaja előtt toporgok.
Nem tudom, hogy a protekciónak köszönhetem e vagy sem, de kb. 2 perc és már bent is találtam magam a gép alatt. Újra megmértek mindent. Pontosan ugyanúgy, mint ahogyan szokták.
Megint számolás, kockás füzet, írás és átülök a másik szobába. Oda, ahol orvosom már vár.
Megsimogatja arcomat, megdicsér az új alakom végett. Gondoltam ez nagyon jól kezdődik. Aztán egyik kézzel adott, majd elvett. „Nagyon ügyes vagy, ne add fel a fogyókúrát. De azért van még miből leadni.” És én nevetek. Mert viccesen őszinte… Az ilyen embereket kedvelem. Mert bár fáj, amit mond, de igaza van.
Majd beletemetkezik vizsgálataim eredményeibe, és komolyan Rám néz. Ekkor már tudtam mit fog mondani. A szokásosat: „-Kriszta, ez úgy rossz, ahogy van.”
De most nem ezt hallottam. Sokkal keményebb és számomra ijesztőbb szavakat zúdított Rám. Az az érdekes, még ezt is kedves hanglejtéssel tette.
Röviden összefoglalva: a jódfelvételem nemhogy javult volna, hanem 2%-ot romlott. Fehérvérsejtjeim száma csökkent, a radiojód sugárkezelés elhalasztva, jód diétát ismét elkezdhetem, és új gyógyszert is írt fel.
Először fel sem fogtam, miket mondott. Mi van? Ennyire rosszul vagyok?
De nekem semmim nem fáj.
Mi lenne, ha fájna? Úr isten!
A tüneteket sosem engedem látszatni. Na azt nem. Szervezetemet nem őrölhetem fel problémákkal, fájdalmakkal. Ha elkeserednék, csak ártanék környezetemnek, de legfőképpen magamnak
Mondatait, próbáltam mosolyogva felfogni. 3hét múlva fehérvérsejt kontroll, oké. 6hét múlva nála jelentkezem új vizsgálatokért. Rendben. Közben pedig csak gondolatban érezhetem a tejtermékeket, a tojást, a halat, a tormát, a füstölt ételeket, a… Mindent ki kell iktassak táplálkozásomból. Megoldható? Igen. Lehet ezt az időszakot szakácskönyv írásra kéne fordítanom? Biztosan sokan vannak még rajtam kívül, akik ilyen problémával küszködnek. És biztosan vannak olyanok is, akik rajtam kívül sokkal nagyobb problémával néznek szembe. Részemről tényleg nem ér a kesergés.
Megvan mindenem. Vannak barátaim, családom, lakásom, autóm, kezeim, lábaim, szemeim… Tényleg szomorúnak kell lennem? Ugyan már.
Annyi történt, hogy most egy kis időre bezártak egy kalitkába. Ez fáj? Ennek nem szabad fájnia. Élek, lélegzek, létezem...csak most korlátok között.
Szélvész kisasszonyként söpörtem át a váró termen. Nem akartam senki pillantására ránézni, nem akartam, hogy megragadjon valami negatív tekintet bennem. Nem! Ma is csak a jót akarom.
Autómban ismét felhívtam édesanyámat, akinek elkeseredett mondatait hallottam fülemben. Pedig mindketten tudjuk, meg fogok gyógyulni. A hidegzuhany engem előbb ért, én már egy lélegzetvétellel előrébb jártam.
Elkezdődtek a barátnői sms-ek, telefonok… Szeretem a barátaimat.
Érzem a törődést, érzem a biztatást, érzem, hogy szorosan fogják kezemet, és ami a legfontosabb, érzem szeretetüket. Én pedig beléjük kapaszkodom, mert velük minden könnyebb. Feldolgozni, megérteni, elfogadni…hinni.
Amint úgy érzem, gyengülnék, picit erőt merítek belőlük. A családból, a barátokból. Most mindenkitől én vehetek el. Rám figyelnek, fontos vagyok nekik. Csodás érzés látnom a szíveket, amikben mind benne vagyok.
Helyszín: Ismét egy orvosi rendelő. Itt már nem úgy néznek rám az emberek, mint ahogyan „máshol” szoktak. Itt ugyanolyan beteg vagyok, mint bárki más. Körzeti orvosnál sok mindenért várakozhatunk. Azt gondolhatták, lehet csak megfáztam, lehet csak táppénzes papírért jöttem… Ők nem tudják valójában mi is a bajom. És én ennek most örülök.
Ismét egy receptet veszek magamhoz. Pontosan ugyanazt, amit a kórházban is kaptam. Akkor ez egy jó gyógyszer. Ketten ugyanabban a helyzetben ritkán szoktak tévedni. Még kaptam mellé egy pulzuscsökkentőt is. Azzal is bajom van évek óta. Most látom nekem mennyi bajom volt a szőnyeg alá söpörve.
Onnan átsétálok egy másik rendelőbe. Ma mindent el akarok intézni. Nem hagyok semmit holnapra.
Kb. másfél hete, viszket, szúr, irritálja valami szemeimet. Olyannyira, hogy még a sminkemet sem bírom elviselni. Pedig szeretem, ha ki vagyok festve. Akkor szebbnek látom magam. Mikor bejutok, kiderül elromlott a gép. Ez az én formám. Poénkodunk, hogy biztos a sugaraimtól van. Viccnek jó, de ha valójában belegondolok milyen károkat okozott az ott bennem…
Azt tudom a májam roncsolódott, a vérlemezkéim is… és ki tudja még mennyi minden.
Csak számokat olvastatnak velem és a kis kézi műszerrel „átvilágítanak”. Megállapítják sugárkezeléstől sem roncsolódott látásom és az ehhez tartozó fontos idegek sem. Végre egy jó hír.
Viszont itt is receptet kapok. Egy szemkenőcsét. Sosem hallottam még ilyet. Kenőcsöt kell a szemembe nyomnom, és az segít majd. Ilyet? Nem csepp, hanem krém.
Ma este kezdem ezt először. Biztosan rossz lesz, már csak maga a tudat is, hogy krémet csöpögtetek.
Én, aki még hajmosáskor a sampont sem bírom elviselni, ha belefolyik a szemembe. Kiskoromból is olyan emlékképeim vannak, anyu mossa hajam én pedig üvöltök, törölközőért könyörgök…
Szóval ez egy felemás nap volt. A tegnapi reménysugár kora reggel már tova tűnt, szertefoszlott.
Aztán jött az örök optimizmus, a jó kedv, a másképp látás és máris visszakaptam mindent.
Az Élet nagy tanulsága, hogy hittel és bátorsággal a legnagyobb nehézséget is legyőzheti az ember. Viszont ha kételkedik elveszett marad.