Hagyd a köveket...puzzle

Moziban jártam. Ez egy szokványos mondat.
Dokumentumfilmet néztem. Nálam ez is egy szokványos mondat.
A film tartalma és elkészítése már nem szokványos, hanem egyedülálló.
Nemrég ért végett a 40. Magyar Filmszemle. Jártam ott, mint néző, és két éve jártam ott, mint az egyik film szerkesztője. Nagy élmény.
Belesüppedni a mozi kipárnázott igen kényelmes vörös székébe, és közben nézni azt a filmet, azt a munkát, amiért annyit dolgoztunk, amiért rengeteg áldozatot hoztunk, nagyon jó.
A forgatás, a scriptelés, a szerkesztés, a vágás… a sok átdolgozott éjszaka emléke még ma is tisztán él emlékezetemben.
Film végén miután kigyúltak a fények, név szerint egyesével kiszólították az alkotókat. Borsózott a hátam, hiszen tapsra lépett jobb, majd bal lábam. Jó volt meghajolni, jó volt a nézők szemébe nézni.
Ez az alkotás most nem lett beválogatva a szemlére, pedig megérdemelte volna. Talán sosem fogom megérteni miért „csak” egy mozi vette fel műsorfüzetébe, a „Hagyd a köveket” - című filmet.
Kritikus szemmel ültem be a moziba, mert tudtam a film alkotója a Föld túloldalán várja levelem, várja kritikámat. Rövid megfogalmazásban ez a kritika valahogy így hangzik:
Hiteles információk gyönyörű megfilmesítése, érdekes összefűzésekkel, ami a jelenen keresztül visszalépeget a múltba, és természetesen kordokumentum film.
A filmről tudni kell, hogy egy zsidó család életét, történetét dolgozza fel. Körösladány-Mezőberény-Melbourne. Emlékiratok-családi ház-temető-újság. Fura, hogy ezek a városok egy család számára szorosan kapcsolódnak egymáshoz. És ami még furább, hogy az utána megfogalmazott szavak is egy láncot alkotnak.
Picit hosszabban a filmről:
Egy kislány mesél, néz, szinte táncol…. Bájos képsorok egy film indulásának. De egyben zavaró is, hiszen nem tudtam, nem értettem hol is vagyok, mért ezt látom. Már az első képkockánál elvesztettem a fonalat. Ilyen figyelmetlen lennék?
Első pillanatra mindenki halkan nevetett. Ekkor még senki sem sejtette igazán, mekkora hatással lesz rá a film.
Ez a dokumentumfilm jól felépített, érdekesen megszerkesztett, jelen-jövő (szinte kiszámíthatatlan, de utólag érthető) folyamatos ugrálása, egy olyan ember/család szemszögéből, aki igazán ismerte a történetet, akik szereplői vagy csak szemlélői, hallgatói voltak ennek a korszaknak.
Kedvenc snittem a metróhoz kapcsolódik, ahogy halad és látom a falat meg az elsuhanó fotókat. Tudom, nem ez volt a legidőigényesebb trükk, de a nemes egyszerűsége mégis megfogott.
Amit külön jó volt hallani, (Bornai zenén kívül) hogy nem csak elmesélések voltak, hanem nem megkoreografált beszélgetések. Ahogy az élet adta, ahogy a szituációk megkívánták, kommunikáltak egymással az emberek.
Külön plusz, hogy számomra érdekes dolgokat is belecsempésztek, amik új információval, új megvilágítással szolgáltak, és ezáltal nem éreztem, és nem is láttam sehol a közönség ki kitekintését. Minden szempár végig meredten, néma csendben a filmvászonra tapadt.
A hanuka, a vacsora, a közbe mesélések, a családi történetek, a drámák...
Egyes részek után elképzelni sem tudtam, mi jöhet még, hová fog "a mese elröpíteni". Mindig jött egy rész, ami érdeklődésemet teljes mértékben felkeltette, lebilincselt! Azt gondoltam ezeknél a pontoknál, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni, s nem hittem el, hogy a végső katarzis még előttem is titok! Nem értettem, hogy lehet az egyik tetőpont után egy másikat is megmutatni, majd újra ugrani...
Mindenki, ahogyan én is, síri csendben néztem a pörgő filmkockákat.
Nézők lélegzetének csendjét időnként csak egy-egy halk szipogás törte meg. Magam is beleborzongtam, ahogy láttam a fájdalmat, amik kirajzolódtak a filmben szereplő emberek arcaiból, mondataiból, gesztikulációjukból. Film végén is, a visszacsengő mondatoknál könnycseppek gurultak szemeimből és a sötét teremben milliónyi kövek képei jelentek meg előttem, amik már tudom, valakikhez tartoznak.
A kusza, de mégis átlátható kronológiájával, a filmkockák néhol picit amatőr, de ezáltal sokkal élvezhetőbb és élethűbb képeivel, zeneileg... had ne soroljam tovább, a film első osztályú volt.
Elmondhatom, hogy sem a családdal kapcsolatban, sem gyökereikben nem vagyok érintett a történetben, de sajnálom, amiért nem lehettem benne az alkotói stábban!
Filmvetítés előtt az előtérben végig pásztáztam a tekinteteket, az arcokat. Mindenki izgalommal várt. Ezer kérdések cikáztak a fejekben, mint ahogyan az enyémben is.
Filmes fejben ilyenkor a "szokásos" mondatok, kérdések jönnek elő. Vajon hitelesek a szereplők, milyen lesz a dramaturgja, a képi meglátása, a fonala, a felépítése....?
Az alkotóval szemben a mércém magas. Ezért kíváncsiságom helyett inkább a félelem dominált bennem. Muszájból nem szeret senki dicsérni, csalódottan nem akartam kritikámat megírni Neki.
A fiatal filmrendező alkotásait, azért kedvelem, mert számomra mindegyiknek értéke van.
Mint, ahogyan ennek is.
Igazából már nem is az számít, amit soraim legelején írtam, hogy a Filmszemlén ott legyen a nevünk, kimehessünk a tapsra, meghajolhassunk… Nem!

A lényeg, hogy az alkotás, ami elkészül, a rendezőnek, az alkotóknak és az érintett személyeknek hiánytalan legyen.

A puzzle is csak úgy tud teljes képet alkotni, ha minden apró része, minden darabja a helyén van.
Ez pedig bármilyen tapsnál is hosszabb és hangosabb. Ez egy életen át tartó: Vastaps!