Nem kell mindig kaviár

A magyar néphagyomány és szokásrend egyik kiemelt jelentőségű időszaka a Farsang. Ez a Húsvétot megelőző, Vízkereszttől Hamvazószerdáig tartó, váltakozó hosszúságú időszak számos érdekes, már-már elfeledett népszokásnak ad teret. Ilyen például a Farsang elejét jelző "regélő hétfő" vagy a "farsang farkát" jelölő három jeles nap, a Húshagyó Kedd, a Hamvazó Szerda és a Torkos Csütörtök.
A farsangi szokásokra jellemző volt a bőséges étkezés, a kiadós ételek fogyasztása. Húshagyó kedden éjfélkor abbamaradtak a mulatságok, és hamvazószerdán kezdetét vette a húsvéti böjt. A hamvazószerdát követő csütörtökön egy napra felfüggesztették a böjtöt, hogy a farsangi maradékokat elfogyasszák. - ismét szabad volt húst fogyasztani, sőt bizonyos területeken a csütörtöki torkoskodás "kötelező" volt.
Idén a Torkos Csütörtök kampányt ma rendezték meg. Azért a szokásostól eltérő időpontban, mert 2009-ben április 12-re esik húsvétvasárnap.
Én nem nagyon kedvelem az elit éttermeket. Most meg pláne kerülöm, hiszen alig találnék az étlapon olyan ételsort, amit nyugodt szívvel, lelkiismeret furdalás nélkül megehetnék. Ennek oka, ugye az a fránya jóddiéta.
Nem is oly rég egy nagyon kedves barátom (volt párom édesapukája) meghívott ebédelni. Helyszín kiválasztását rám bízta. Kikötésem csupán annyi volt, hogy mellőzzük a puccos helyeket, kockás terítős kifőzdébe menjünk.
Ahogy kimondtam kívánságomat, elkezdtem gondolkodni, hogy én tudnék e neki ilyen helyet mondani? Aztán szerencsére Ő azonnal ajánlott egyet. Igen nagy bajban lettem volna a rögtöni válasszal. Akkor a Battyhany térhez közel található, pici, pár asztalból álló, de annál barátságosabb helynél kötöttünk ki.
Ma szintén ebédelni voltam Vele, és barátnőjével. Már vártam, mert tudtam, új hely rejtekébe vezetnek be ismét. Ki gondolná, hogy a valamikori gettó kellős közepén a VII. kerületben, a kies Klauzál téren ott rejtőzik egy étkezde. Kockás abroszos, rajta átlátszó nylonterítő.
Ha kedves barátom nem foglal asztalt, várakoznunk kellett volna. Ő már pár perce vár rám odabent. Én másodiknak érkezem. Az ajtóban sokat látott, fehérkabátos pincér fogad, régi ismerősként üdvözöl, pedig az elmúlt 32 évben biztosan nem jártam itt.
Ez picit nagyobb, mint az előző hely. Ide 35 fő fér be. Az egész terem átlátható. Talán mindenki tudja ki a másik, talán mindenki átbiccent a másik asztalhoz.
Itt minden az ételről szól, szédületes gyorsaság, és semmi olyan nincs az írógéppel írt étlapon, amit ne évtizedek óta készítenének ugyanolyan minőségben.
Ahogy a „felszolgálók” sürögtek-forogtak fejemet kapkodtam. Néztem a gusztusos tálalást, az adagok méretét… Hirtelen mindent meg szerettem volna kóstolni.
Miután leadtuk rendelésünket épp csak az asztalon található szódásszifonból a legegyszerűbb vizespoharakba nyomtunk magunknak, és máris ott volt az általunk kért finom étel.
Beszélgetésünk közben megszemlélem a családi fotókat, a régi festményeket, a híres emberek dedikált képeit…
Jól érzem magam. A környezet baráti, az ételek kifogástalanok, a társaság pedig első osztályú. Kell ennél több?
Evés közben megbeszéltük az elmúlt napok élményeit, problémáit.
Egy jó hír is megtalált. Ettől most szinte szárnyalok. Szívem szerint minden asztalnál ülő vendéghez oda mentem volna és elmeséltem volna, örömöm forrását. Talán itt még ezen sem csodálkozott volna senki.
Kifelé menet, az ajtónál kell fizetni, bevallásos alapon. Van még ilyen hely ma Budapesten?
Én úgy vagyok a mai nappal, hogy mindenki torkoskodjon csak azon a helyen, ahol a felszolgáló a: - Ki a legjobb vendégre - így felel:
„-A távozó.”
Ez nem az a hely volt.