Kilók jönnek, kilók mennek....

A tökéletes gyógyulásért bármit képes megtenni az ember. Legalább is én így vagyok vele.
4 hete mikor a soron következő kontrollra mentem, vidáman léptem be annak az embernek a rendelőjébe, akiben megbízok, akire rábíztam magam.
Ismét rengeteg szempár rám szegeződött. Szinte hallottam, amint ezt mondják:
"Ilyen fiatal és máris ez a betegsége?"
És én, -mint mindig most is- álltam a sarat, csillogó szempárral tekintettem rájuk vissza, hiszen a hitem, a jókedvem sosem hagyott cserben. Velük ellentétben. Sokan megtörten, meggyötörten szorongatták sorszámukat és minden ajtónyílásnál picit rezzentek egyet székükön.
Én általában az 5-öske vagyok. Délelőtt odaszaladok a kórházhoz, leszedem ajtó melletti papíromat és megnyugtat, hogy délután nem kell sokáig a sajnálkozó tekintetek kereszttüzében állnom.
Dokim vidáman üdvözölt, majd leleteim eredményén elcsodálkozva, fejét fogta. Nem értette, hogy lehet az, hogy a december 1-i eredményem hajszálpontosan ugyanannyi, mint a január 8-i. Ha Ő nem érti, én hogyan is érthetném?
Két dolgot kért. Sok zöld zöldséget egyek (ne azért legyen zöld, mert éretlen) és most figyeljek oda a rám rakódott fránya kilóimra.
Ez utóbbi kérésén megijedtem. Mert életem legnagyobb részében, erre mindig figyeltem.
Figyeltem, ahogy néha fogyok, sokszor hízok. Szinte jojó effektusban éltem.
Ami bátyámnak /akit elfúj a szél olyan vékony/ oly egyszerű, az számomra pokolian nehéz. 11 db szilvás gombóc után még megkérdi: "Van valami desszert?"
Én, ha csak ránézek azokra a fránya nyálcsorgadozást előidéző gombócokra, nem az ízét érzem, hanem szorítását, fujtását a torkomban.
Pedig kívánom, hogy megízleljem, hogy érezzem ízét a számban. De ezt sosem tehettem meg büntetlenül. Volt, hogy már eljutottam odáig, nem érdekel. Eszem, eszem, eszem, mert enni jó. Illetve nem is enni, hanem érezni az ízeket. Nem tagadom jó pár kilós súlyfelesleggel éltem, ami önértékelési problémákat okozott bennem. De most!
Olyan nagy az elhatározásom, olyan nagy az önfegyelmem, hogy magam is meglepődök önmagamon.
Nem akarok elhibázni semmit. Mert, ha ismét csak 4-esre vizsgázok, már nem hiszem, hogy ennyire jól viselném.
Az elmúlt hetekben eddig 6kg-ot dobtam le magamról. Szinte észrevétlenül. Csak akkor jönnek a nagy korgások, fület sértő morgások, mikor éjjelente egyik barátnőmmel a szokásos esti telefonálást folytatom. Ilyenkor bekapok néhány kölesgolyót, néhány müzlis kekszet... De nem viszem túlzásba.
Amikor az orvosom kér és a kis agyam ezt összehozza betegségem, illetve gyógyulásom előrelépésével, akkor nincs nagy bűnözés.
Lehet, mivel ezt a problémát egyedül nem tudtam eddig megoldani, ezért kaptam egy olyan személyen keresztül meg ezt a mondatot, ezt az utasítást, akinek hiszek, aki tudom gyógyít engem, és aki jót akar nekem.
A rosszban is képes vagyok a jót meglátni. Ez az én szerencsém.