Muszáj programokat szerveznem magamnak, mert életem újabb állomásához érkeztem. Ezt csak úgy élhetem meg könnyedén, ha jövő hétre kifárasztom magam.
Akkor nem kell gondolkodni, nem vágyom a szabadba… csak magam leszek egy lakásban, egyedül.
Ez az időszak olyan az én életemben, mint a sors fordító kerék.
Az ember mindent elveszíthet, de mindent meg is nyerhet. Bármi is történik velünk, tudnunk kell, hogy egyszer vége lesz, hiszen - mint a bolygók - a sors kerék is úgy forog velünk.
A változás lehet jó, és lehet rossz. Csakis rajtunk múlik, hogy e sors forduló után hogyan cselekszünk.
Az út nagyon fontos, amin megyünk. Az elmúlt időben talán még jobban megkaptam azokat az embereket, akiket valóban igaz barátaimnak vallhatok, és sajnos magamban kihúztam azokat, akikről eddig csak azt gondoltam, hogy fontosak az életemben.
Sokan voltak, most már csak néhányan maradtak.
Hiszem, hogy ők sosem fogják elengedni kezem, és amikor látják lelki zuhanásomat fel fognak emelni oda, ahová tartoznom kell.
Vagyis, mégsem leszek egyedül. Ha valami kell, Nekik szólhatok, bár ők kérés nélkül is tudom, törődnek majd velem.Ahogyan családom némely tagja is.
De ezt a csatát magamnak kell megvívnia. Egyszer már megtettem, ezek szerint akkor valamit elhibáztam. Hiszen, ha jelest kaptam volna, most nem készülnék az újabb megmérettetésre. Valamin elcsúsztam. Még nem tudom min.
Lehet, az orvosom tudja, csak nem mondja? Nem akar fájdalmat, nem akar összetört szem párt látni? Lehet ez a jó, lehet az ellenkezője? Ki tudja?
Én örök optimista vagyok. Jó párszor már felálltam arról a padlóról, ahol sokszor sokan sokáig pihennek. Több „pofon” után, én is rájöttem nem szabad ennyit időzni lent a mélyben, a sötétben.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy sértett sebeinket nyalogassuk, másokat hibáztassunk…
Csak egyet felejtenek el ezek az emberek: Önmagukat megvizsgálni. Mutogatni a másikra könnyű, de a saját tükrünkbe belenézni oly nehéz.
Már egy ideje nézem önmagam tükörképét. Látom a hibáimat, látom a kijavításra váró tulajdonságaimat. Az, hogy mindezt felismertem már nagydolog.
Mindegy hová is lyukadunk ki utunk végén, egy fontos dolog van, az pedig maga az út és nem a vég cél. Könnyen megszerzett dolgokat, nem tudjuk becsülni, értékelni, élvezni…könnyen veszni hagyjuk.
Ha betegségem útjának céljába beérek, már tudom, sosem teszek olyat, ami végett most az úton - bár mosolyogva - lépkedek. Nem hanyagolom el testem fájdalmait, nem fordítok hátat a megoldásnak. Mert nincs az a munka, nincs az a szerelem, nincs az a… ami mindezt hátrább tolhatja.
Sokszor sok mindenkivel és sok mindennel foglalkoztam. Önmagamat hanyagoltam.
Ez a megfelelésből fakadt. De ennek már vége. Ami a szívemen az a számon is. Olyan Krisztukásan.
És, ha ezt valaki nem érti? Ő nem szeret, csak elfogad. Én pedig szeretetre vágyom!
Hiszen betegségemet vagy is inkább állapotomat csak így, tudom legyőzni!
Jól szeretve, velük-együtt! Köszönöm Nektek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése