Kibeszélő show

Az ember a barátait megválogathatja a családját sosem. És ez tényleg igaz.
Barátoknál, ha valakiben csalódunk, attól könnyű megválni. Egyszerűen nem keressük társaságát, tovább lépünk… Családtagnál már más a helyzet. Ha valakivel nem akarunk találkozni, csak kerülni tudjuk, de végleg kikerülni sosem. Ő mindig ott van. Ha mást nem a szoba túl oldalán egy másik asztalnál… Ilyenkor el kell gondolkodni, ki kit tanít a viselkedésével. Mert bizony mindenki tanít, csak nem mindig tudjuk, mit kell általunk a másiknak megtanulnia. Vagy éppen fordítva. Sokszor vakok vagyunk és csak a másikat látjuk. Önmagunkat sosem. Pedig, ha magunk rejtekeibe belenéznénk sok minden világossá válna. A családtagok, a barátok, vagyis egy szóval mindenki, sajnos gyakran a könnyebb útban remélik a jót, a megoldást, mert másikra mutogatni a legkönnyebb. Amikor egy gyerek születik, Ő is azért jön, hogy valamire megtanítsa szüleit, környezetét. Mindenki tud tükröt mutatni a másiknak, csak nem mindenki képes belenézni abba.
Az én családomban elég sok gyerek van. Bátyámnál például 3. Ez a szám a meseszerűséget is jelenti. (3 kívánság, 3 királyfi…)
Anno, mikor életem legmélyebb pontján voltam, (épp egy válás közepén, újrakezdés kapujában) ők tudtukon kívül, meseszerűen viselkedtek velem. A felnőtt tudatosan cselekszik, de a kisgyerek még nem. A tekintetük, a pillantásuk az őszinte kacajuk, a szeretetük, az érintésük… És ahogy az ő gondolatviláguk jár, az mosolyt csaló is egyben. Mikor leültem velük kis nyelvezetükön megbeszélni életem kisiklását, az akkor 4éves Zsombor csak ennyit fűzött hozzá:
„-Ha idejön én úgy megverem.”
És én ettől megijedtem, mert mért lett Ő agresszív, mikor a bánat az enyém, becsapva nekem kell éreznem magamat… Mért veszi ezt az egész problémát magára…? Mondatát ezzel indokolta:
„-Mert Ő szomorúságot okozott Neked”
És én ekkor megöleltem, megszerettem, (úgy, hogy ne lássa könnyeimet) mert egy kisgyerek lelke ott akkor nagyon hozzám ért. Azóta is szorosan fogjuk egymás kezét és védő bástyaként óvom, féltem, védelmezem, kényeztetem. Ő is ugyanezt tette velem, amikor nekem a legjobban volt szükségem Rá/Rájuk is. Visszaadta önbecsülésemet. Ezt sosem felejtem el Neki.
Családomban vannak még olyanok, akiket feltétel nélkül szeretek. Ha bánat ér, ha szeretetre vágyom, ha fáradt vagyok, ha…ha tehetem mindig „elfutok” unokabátyámékhoz. Ő hol kíméletlenül, hol viccesen, de mindig őszintén ápolja kis lelkemet. Sokszor fáj az adott pillanat mondata, de már tudom, csak a javamat akarja. Egyszer egy randevúm után felhívtam. Elmeséltem neki milyen jól sikerült, mennyire jól éreztem magam… Fél méterrel a föld felett ugrándozva beszéltem hozzá. De Ő, egy nem várt fordulattal "agyon csapott". Nemes egyszerűséggel, higgadtsággal csak egy kérdést tett fel Nekem: „-És most ott van veled?”
„-Hát nincs.” – feleltem.
Ekkor! Ekkor! Ekkor! Mindent megértettem! Tehát ez az egész érzet csak egy illúzió volt? Neki nem is volt olyan örömteli az együtt töltött idő, mint amilyen Nekem? Ezek a kérdések kavarogtak bennem. Aztán a megvilágosító szavak után, nem a rózsaszín szemüvegen keresztül kezdtem el látni a fiút. Fokozatosan összeállt a kép, ami egyenesen a szívembe markolt.
Hát persze, hiszen a búcsúzásnál még meg is jegyezte, hogy egy Pest közeli nagyvárosba kell mennie. Most jöttem rá egy volt barátnője (aki ott lakik) még mindig fontos számára. Én pedig vakságom végett csak azt láttam meg ebből a napból, ami számomra a legfontosabb volt. Hogy találkoztunk! Őrült gyorsasággal máris landoltam, visszatértem a Földre. Ennyi idő távlatából visszagondolva P. nem is pofon vágott, hanem féltve szeretett, akkor is. Tanított a tisztán látásra, és segített a kishitűségem, naivságom legyőzésében.
Fura, hogy az egész rokonságból Ő áll hozzám a legközelebb. Vele régen nem beszéltem meg a női dolgokat, a hajfestékeket, a … nem. Teljesen más hullámhosszon éltünk, más dolgok voltak fontosak, de mégis kedveltük egymást. Vele élmény volt puskával lövöldözni a diófa dióit, vaddisznó elől menekülni, tv híradósat játszani, vidámparkba menni, szálloda medencében ruhástól csobbanni, sakkozni… és most már mosolyogva emlékszem még arra is, mikor egy borzasztóan kellemetlen csiklandozó érzés riasztott fel álmomból. Sampont csurgatott fülembe. :-)
Mennyi szép közös élmény, mennyi csodás nyarak és a benne foglalt őrültségek mind mind a mienk. Ezt senki nem veheti el Tőlünk. Mi pedig sokszor emlegetjük, nosztalgiázunk, és jóízűen nevetünk a múlton, a megtörtént, átélt, megannyi szép emléken.
Nemrég kislánya született. Egy gyermek, akit vártak, akire vágytak. Aki ha csak egy picit is, de megváltoztatta Őt. Mert a rajongás, a szeretet, a féltés, a kötelességtudat eddig is benne szunnyadt, de most tört fel belőle igazán.
Amint megtudtam ezt a hírt, hétvégén autóba ültem és mentem, mert magamhoz akartam ölelni és puszijaimmal akartam elárasztani arcát. Találkozásunkkor, mint mindig, most is szorosan átöleltük egymást. De ez most picit mélyebbről induló, érzelmekkel teli volt. A csillogás, az aggódás a félelem az ismeretlentől mind mind egyszerre jelentek meg szemeiben. De én nagyon büszke voltam rá.
Azóta kislánya megtanította Őt minden olyan dologra, amik eddig pici félelmeket generáltak benne. Nekem fura Őt ilyennek látni. Hiszen a sok csínytevés után egy sokáig kóborló kutyából igazi APUKA lett.
Értem is aggódik, érdeklődik utánam. Sőt figyel is :-) És ez nekem, nagyon nagyon jól esik.
El tudom Őt képzelni, ahogy a laptop mellett, a széken, zenét hallgatva olvassa most soraim és mosolyog, időnként felnevet. Ahogy falja a betűket neki is megjelennek a képek, (a huncutságok, a kerti partik, a születésnapok, a kóborlások…) és átéli újra mindazt, amit megéltünk, amit átéltünk…
Nekem jó, hogy van, hogy Ő van.
Az ember a barátait megválogathatja a családját sosem. És én örülök, hogy a családomnak ilyen tagjai is vannak.

Ui: Az is igaz, nem vagyok válogatós :-)