...közte pedig megannyi szép emlék!

Még fent vagyok, nem tudok aludni. Fáj a fejem, fáj a szemem… és fáj a szívem. Ez utóbbi egy nagy üresség végett sajog.
Legtöbb kisgyerek, szülővé válik, végül nagyszülőként távozik. Mindenkinek van egy első és egy utolsó képkockája, közte pedig megannyi szép emléke!
Édesapám olyan korán vesztette el szüleit, hogy még édesanyám sem ismerte Őket. Ebből adódik, hogy én sem. Anyai nagypapámról mindössze 1 emlékképem van. Ül a hosszú asztalnál, a fő helyen, és szürcsöli a húslevest. Ez a hang mai napig fülemben sokszor visszacseng, (főleg mikor kisgyerek csinálja) pedig csak 3 éves voltam, mikor Ő távozott.
Így maradt egyetlen egy, édes drága imádni való Nagyikám! Mennyi sok szép emlék, mennyi sok szép közös emlék. Nagyi, emlékszel? Mikor én születtem, Te vonatra ültél és jöttél, hogy míg Anyu kórházban van velem, Bátyámra vigyázzál. Te biztosan büszkén (Tesómban nem vagyok biztos, hogy ugyanígy) jöttetek meglátogatni minket, és miután először Rám néztél, csak ennyit mondtál: „Ugye milyen szép?” Jó, jó nem hiszem, hogy kitűntem szépségemmel a többiek közül, de Neked a legszebb voltam. Mindig óvtál, mindig védtél, és úgy szerettél, mintha a lányod volnék. Tudtam, sokszor még anyuval is szembe száltál értem, miattam. Te ezt sosem árultad el Nekem, mert ha kellett titkot tartottál, ha kellett cselt szőttél, ha kellett „feláldoztad” magad. A család volt a mindened. A 3 gyermeked az unokáid, a dédunokáid… Minden nyáron mentünk hozzád, mert Hozzád akartunk menni. Gyermekkorunk legszebb nyarainak helyszíne a vadregényes udvarod volt. Ott lehetett számháborúzni, homokban dagonyázni, rendetlenkedni, tyúkjaidat csúzlival kilőni... Városi gyerekeknek ezek az emlékek a legédesebbek. Közben nem volt olyan kérésünk, amit Te ne teljesítettél volna. Ha reggelire palacsintát kértünk, akkor a kakaónk mellé tettél finom frissen sült mennyei lekváros, túrós, csokis desszertet, vagy a felejthetetlen kalácsoddal kápráztattál el bennünket. Ha valamit nem szerettünk, nem erőltetted belénk. Mindig lested kívánságainkat. Hányszor megvicceltünk!? Döglött egeret farkánál fogva lógatva vittük Neked haza, kiugrottunk az ablakon, miközben Te úgy tudtad ebéd után, épp alszunk egy nagyot…
Ha tudtál, Te utaztál fel hozzánk. Mindig fontosnak tartottad, tartottuk, hogy megbeszéljük ügyes bajos gondjainkat. Bejöttél szobámba, a fotelba vagy az ágyra ültél és órákon át beszélgettünk. Pontosan tudtál az akkori fiú ügyeimről, a tanulásomról vagy a nem tanulásomról, a vitákról, az örömökről és a bánatokról…
Én nagyon büszke voltam kapcsolatunkra. Mindig csillogó szemekkel meséltem barátnőimnek, hogy jössz, vagy hogy én megyek hozzád. Vártam ezeket a napokat, mert ha nem is mindig, de a legtöbbször meghitté varázsoltuk a pillanatokat. Mint ahogyan tettük ezt a 80. születésnapodon is. Semmit nem sejtettél, semmit nem gyanítottál. Jöttél fel a lépcsőn, fenti étkező asztalodon a 3 emeletes torta, rajta 80 szál égő gyertya várt, szeretteid pedig körülöleltek. Csuda szép nap volt. Ma is emlékszem csodálkozó tekintetedre, a gyertya elfújásodra, a könnyeidre, amik örömödben hullottak... Fura dolgot mondok most Neked. Számomra ennél is szebb pillanat volt, amikor utoljára találkoztunk. Megfogtam Anyut, Aput, mert tudtam, mert éreztem, menni kell. Egyedül voltál otthon, mi pedig egyszer csak megjelentünk Nálad. Így lett még 3 csodás, 3 meseszép együtt töltött napunk. Te, -mint ahogyan mindig is tettük- meséltél. De most nem csak Nekem, hanem Mindenkinek. Lenti konyhaasztalnál, újra elmesélted gyerekkorodat, Nagypapával való megismerkedésedet, Anyuék csínytevéseit, na jó ez így nem igaz, Keresztapu rengeteg rosszaságát, az emlékeidet… Szóval újra élted, újra elmesélted az egész életedet!
Búcsúzásunk ugyanúgy zajlott, mint mindig. Majd rá 7 napra megcsörrent a mobilom, kijelzőjén Anyu neve. Gyomrom görcsbe rándult, rosszat sejtettem. Nem kellett beleszólnia, nem kellett semmit mondania. Hallottam zokogását, tudtam ez csak Miattad lehet. Az Mtv 3. emeleti folyosóján ért a hír. Remegett kezem, lábam. Nemhogy hazamenni, de mozdulni nem bírtam. Elvonszoltam magam az egyik szobába és földre rogyva patakokban folyt a könnyem. Ma sem tudom mennyi idő elteltével, és hogyan értem haza. Talán Te vezettél, talán Te óvtál… 1 napom/napunk volt itthon és utána indultunk. Kis autóm még sosem száguldott olyan gyorsan, mint aznap. Minél gyorsabban Nálad akartam lenni. De Te, valóban nem vártál már minket. Akkor hittem el, igaz volt minden! Elmentél! Nem szenvedtél, nem betegeskedtél. A 94 éves szíved, egyik pillanatról a másikra megállt. Megállt, hogy megpihenj, hogy végleg megpihenj. Csütörtök este mikor mindenki lent volt annál az asztalnál, ahol utoljára mi is beszélgettünk, most a család tette ugyanezt, de nélkülem. Én levelet írtam Neked. Egy utolsót. Ennek a párja Nálad van, magaddal vitted. Ez az, amivel péntek reggel elsétáltam hozzád, Bátyám kislányának csudaszép rajzával együtt, és oda adtam Neked.

Drága Egyetlen Imádott Nagymamám!
Sosem hittem, hogy eljön ez a nap is, amikor már nem ölelhetlek meg, amikor nem súghatom füledbe, hogy nagyon szeretlek. Egy toll és egy papír, ami most rendelkezésemre áll, hogy „beszéljek Veled”. Kevés, nagyon kevés. De beszélnek az emlékek, beszélnek a fényképek, a fotelod, a szobád… és a szívem nagy része. Mindig, minden Rólad fog beszélni.
Ha azt a szót hallom majd, hogy Nagymama, csakis a Te arcod, alakod jut majd eszembe. Mert Nagymamából sajnos Nekem csak egy volt. Egy, aki tökéletes volt. Megmutattad a család összefogást, a szeretetet, az aggódást, a törődést és minden olyat, amit egy jó unokának látnia kell, hogy Ő is ilyenné váljon. És Mama, én ilyenné válok!
Utolsó ígértemet is be fogom tartani Neked. Elmegyek oda, ahol Te születtél, ahol Téged neveltek, valamint elmegyek oda is, ahonnan a Nagypapa élete indult. Meg kell néznem azt a tájat is, mert ott is biztosan találok olyat, amiről meséltél Nekem.
Annak örülök, hogy én Téged kaptalak, hogy ilyen sokáig voltál Nekem és, hogy nem szenvedtél azon a napon, amelyiket Te választottad elmeneteledül. Az újhold napját 2007. 03. 19-ét. El sem tudod képzelni mekkora űrt hagytál itt. Hiányzol ám Mindenkinek.
Számomra Te sosem halsz meg, csak elmentél. Elmentél, hogy egy fényes Angyalba beköltözzél és vigyázz Ránk. Mama, kérlek, nagyon vigyázz Ránk!
Remélem füledben mindig visszacseng az a párbeszéd, amit minden búcsúzásnál suttogva elmondtunk egymásnak. Emlékszel? Mindig én kezdtem. –„Nagyon szeretlek ám Nagyi!”
Mire Te, erre azt felelted: -"Én is nagyon szeretlek!" Majd ölelő karjaidból kibontakoztam és elmentem Tőled.
Hát most Te mentél el, de most se felejtsd el a legfontosabbat:

-Nagyon szeretlek ám Nagyi!
Szerető unokád: Kriszta

Temetés másnapján előkerült kis kézi táskád, amit utazásaidhoz mindig magaddal vittél.
Tartalma néhány papír és pár fotó volt. Az egyikkel megleptél. Ahogy hirtelen oda kaptam tekintetem, megláttam gyerekkori önmagamat. Bár már „csak” ezzel a fotóval tudtál üzenni Nekem, de én pontosan tudtam mit jelentett ez. Nem felejtettél el válaszolni búcsú levelemre. Azt a mondatot súgtad ezzel oda, amit mindig is:

-„Én is nagyon szeretelek!” És így lett teljes a búcsúnk.
Mai napig nem tudtam igazán feldolgozni hiányod. Nincs olyan nap, hogy ne gondolnék Rád. 3 és ½ hete jártam Nálad utoljára. Vasárnap reggel volt, egyedül mentem ki a temetőbe, és újra beszélgettünk. Bár most csak én meséltem, Te pedig hallgattál, de tudom figyeltél rám. Ismét tudod mi van velem, mik az új ügyes bajos gondjaim, bánataim, örömeim…
Tudod Nagyi, Te számomra sosem leszel halott, örökké élni fogsz, ahogy a csillagok.

Anyu, kérlek most ne sírj! Inkább mosolyogj, és légy büszke, hogy Ő a Te Édesanyukád volt, hogy Ő nevelt fel, hogy Ő simogatta meg arcodat, hogy Veled lehetett az első képkockádtól az utolsóig, és közte pedig megannyi szép emléked van Vele! Kérlek, ezekre emlékezz Te is! Szeretlek!