parkolás és falu alsó részén való séta után, a keskeny, de nagyon romantikus Visszhang utcán felgyalogoltunk a Visszhang dombra. :-) Ma már csak emlékként meglévő adottsága volt a helynek a tihanyi visszhang vagy echo, amely az apátsági templom és a visszhang domb között keletkezett akkor, amikor még épületek a hang szabad oda-vissza terjedését nem gátolták. (Állítólag télen azonban még mindig megfigyelhető bizonyos mértékben) Ott jártunkkor is kiabálásokra voltunk figyelmesek, amik az éppen odalátogató turisták próbálkozásaik voltak. Megjegyz
em a felelet elmaradt :-) Egy játszótéri hintában való megpihenés és gyermekkori feeling visszahozása után ismét neki kerekedtünk a sétának. Végiggyalogoltunk az Apátsághoz vezető sétányon miközben gyönyörködtünk a tájban. Hazafelé még megálltunk másik kedvenc városunknál Balatonfüreden is, ahol a csodás Tagore sétányon akartunk egyet sétálni. Megdöbbenve láttuk, hogy az egészet beborították murvával, kövek kupacai, munkások, munkagépek… látványa fogadott bennünket. Először elszomorodtunk, majd utána mégis másképpen láttuk a romos látványt. –„De hiszen ez jó, mivel így tavaszra csodaszéppé varázsolják az egész területet.” Bosszankodás helyett inkább ennek örültünk. A kikötői mólon még jól átfagytunk :-) de a táj, a Balaton illata, a kacsák látványa… mind mind széppé varázsolta napunkat. Mielőtt végleg Pest irányába vettük volna utunkat, egy utolsó kitérőt kellett tennünk, savanyú vizes palackjaink végett. :-) Hazánkban nem sokan tudnak valamit erről a pompás élettani hatású szénsavas, fürdő- és ivóvízről. Ma már alig élnek olyan emberek, akik tudnák, hogy mi az a csevice . Nos, a csevice a keringési rendszerre, a szív- és koszorúerekre, az emésztőszervekre, a magas vérnyomásra, a légzőszervekre, az érrendszeri megbetegedésekre igen jótékonyan ható, élettanilag rendkívül értékes savanyúvíznek, ill. a felbuzogó szénsavas forrásvíznek a népies elnevezése. A füredi szénsavas forrásokat 1708-ban már megemlítik Savanyóvíz néven. A XVIII. Században még javában hódított a népi gyógyászat hazánkban. Gondoljuk csak meg, 1747-ben Magyarországon mindössze 48 patika volt, ebből kettő Pesten, egy Budán. Ezek is azért jöttek létre, mert Mária Terézia elrendelte, hogy minden vármegyében fel kell állítani legalább egy patikát.A 600 milliós hindu nép nagy fiát, a világhírű, Nobel díjas, hindu költőt Rabindranath Tagorét is a csevice és balatonfüredi páratlan élettani értéket képviselő klíma gyógyította meg. A nagy hindu költő, amikor 1926 őszén a Santiniketáni egyetem létesítéséhez adománygyűjtő körúton volt Európában súlyosan megbetegedett. Az osztrák orvosok már lemondtak róla. Szerencsére egyiküknek eszébe jutott, hogy a magyaroknál, a Balatonfüredi savanyúvíz és az ottani klíma csodákra képes. És a várt csoda valóban megtörtént, Tagore meggyógyult. Hálája jeléül 1926. november 8-án egy hársfát ültetett Balatonfüreden. Gyógyulása emlékére angol és bengáli nyelven egy négysoros verset írt. A vers
magyarul így hangzik: "Ha nem vagyok többé a földön, ó fám,
Susogtasd tavasszal megújuló leveleidet
Az erre vándorlók fölött:
A költő szeretett, míg élt."
Nosztalgikus reményteljességgel szól lezajlott súlyos betegségéről és a nem is remélt Balatonfüredi gyógyulásáról. A hindu legenda szerint, akinek a fája megered, az megéri a fa kilombosodását. Innen ered az általunk kedvelt Tagore sétány elnevezése. És most már érthető, miért is töltöttük meg mi is vizes palackjainkat :-)
Vasárnapi útirányomat más társasággal más irányba vettem. Dunakanyar közepén, félúton Esztergom és Visegrád között van egy olyan zug, ahonnan már az Esztergomi Bazilikának csak a körvonalai sejlenek, és még nem látható a Visegrádi fellegvár, mégis valami különös érzése van az idelátogató turistának. A Dunakanyar északi bejáratánál, a folyó bal partján elterülő, festői fekvésű község neve nem más, mint Zebegény. A falu házai a Börzsönyhöz tartozó Szent Mihály-hegyre (485 m) épültek fel. A török időket követő betelepítések során szlovák favágók, majd dél-német telepesek vettek részt. Túrázni érkeztünk, bár nehezen indultunk neki a meredek lépcsősornak. A temetőből induló út mentén k
ilencstációs házacska állomásai után lehet eljutni a klasszicista stílusú Kálvária Kápolnához (1853). Nem messze a kis templomtól egy különös emlékű együttes húzódik egészen a magaslat széléig. Maróti Géza szobrászművész tervei alapján kezdték el építeni a harmincas évek közepén az első világháborúban elesettek emlékére, a Trianon tragédiáját is felidéző emlékművet, mely annak ellenére, hogy nem készült el teljesen, bonyolult szimbolikája miatt páratlan az országban. 1964-ben kilátóvá alakították. A kilátóról való meseszép látvány, rögtön feledtette a mögöttünk hagyott lépcsősorok lépéseit. Majd a sárga jelzésen elindulva, mint tette ezt Dorothy is az Óz a csodák csodájában, mi is elindul
tunk. Néhol meredek, néhol lankás szakaszok követték egymást. Mi meg csak mentünk, mentünk, mentünk… A kilátás mindenhonnan csodaszép volt. A lehullott faleveleket tapostuk, tavaszi virágokat csodáltunk amik a levelek közt bújtak meg… néhol halk madár hangot hallottunk, amit csak a mi éles nevetéseink zavartak meg. Csend, béke, nyugalom honolt mindenhol. Na jó, ez így nem teljesen igaz, hiszen gyomrunk hangja is „felkiáltott” időnként. :-) A szél, a korgó gyomor és a szemeink előtt látszó forró leves látványa viszonylag hamar legyőzött minket a nagy túrázásban. Miután visszatértünk a faluban hagyott autónkhoz fáradtan és átfagyva kerestünk egy út széli csárdát. Közvetlen a Dunaparton meghúzódó étteremben elfogyasztottuk cipós leveseinket … legvégén pedig egy finom kávéval zártuk a közös napot.Az elmúlt két napban áthaladtam jó néhány városon, falun, láttam ezt, azt… és ismét beigazolódott számomra, hogy valóban minden évszaknak megvan a maga szépsége, békéje, nyugalma… Mindezt pedig jó társaságban megélni, igazán remek hétvégi kikapcsolódás is egyben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése