Kutyamenhely

Kutyák. Nekem kettő volt. Mindkettő 13-13 évesen ment el. Olyan messzire, hogy már nem tudnak visszajönni. Pedig én várom Őket. Hátha… hátha egyszer még megpillanthatom, ahogy versenyt futnak…
Nem csak a nemük különbözött, hanem a lelkük is. Dorkával mindent meg lehetett beszélni, nagyon engedte, hogy szeressem. Milyen sok titkot vitt magával. A Kutya Úr Istenit. :-)
Ha játék után elfáradtunk és pihenésre vágytunk mindig a terasz legfelső lépcsőfokára heveredtünk le, és akkor „beszélgettünk” Sokszor órákon át hallgatott, csak nézett, én pedig meséltem. Ha szomorú voltam, bánatomat hallotta, ha vidám voltam, örömömet mutattam meg neki. És Ő mindig érezte ezeket a hangulatkülönbségeket. Emlékszem, volt mikor könny folyt végig arcomon, Dorka magától közelebb bújt hozzám… tudta, ez most nekem nagyon "kell". Talán Őt azért szerettem talán ennyire, mert Ő volt az első.
Aztán megszületett Brúnó. Az igazi rakoncátlan, örökmozgó kis csibész. Olyan rugók voltak lábába beépítve, hogy néha átugrotta a kerítést. Ekkor kereszteltem át Bubkára, a rúdugró Szergej Bubka után. Mindketten válogatósak voltak. Vagy szép érzékük volt csak más, mint szüleimé? Emlékszem anyu muskátlikat ültetett egy talicskába és a virágok olyannyira nem illettek bele elképzeléseikbe, hogy kikaparták őket. Én reggel visszaültettem, bár már akkor tudtam, esélytelenek a túlélésre, de próba szerencse alapon megtettem. Ez napokig így ment. Éjjel kiásták a töveket a földdel együtt, én meg reggel ültettem. Anyu szerencsére nem látta a nyomokat, mert elutaztak. De muszáj volt megmondani neki, hiszen a változást ő is észre veszi, amint hazaérkezés után virágaira néz. Mondanom sem kell, nem fogadta kitörő örömmel. Illetve de, csak nem úgy, ahogyan érteni szoktuk ezt a kitörő örömöt. :-)
A virágok valahogy mindig piszkálták fantáziájukat. Egyszer anyu baromi drága rózsa töveket rendelt egy csodaszép katalógusból. A csomag megérkezése után, irány a pince a kerti szerszámokért. Rá 1/2h-val később már ott pompáztak elültetve a bejárathoz vezető szakaszon. Rá kb. 1h-val később meg az udvar másik részénél hevertek. Na de, hogy kerültek oda? Hát Brúnó úgy gondolta, azok nem oda illő darabok és kiásta őket, majd elszaladt velük. Így megkapta a „Drága” kutya nevet is, ugyanis a méregdrága tövek végül a kukában landoltak. A teraszon is csak azokra a kerti székekre mászott fel, amelyiken párna volt. Este kényelmesen elhelyezkedett rajtuk, de amint valamit észlelt máris ugrott és ment rendet teremtett. Igen ám, de ilyenkor a szék hátrább csúszott, lábai pedig fura hangos hangot hallatott. Nekem nem, de szüleimnek igen, mivel a terasz hálószobájuk ablakánál van. Így székpárnák esténként a nappaliba vándoroltak, asztal, székek a falhoz tolva. Tehát minden olyan dolog kizárva, ami Brúnót ott tartotta volna. A szék már nem érdekelte, na de az asztal! Hát onnan nagyobb rálátása volt mindenre. Így egyik nyári éjjel ott táborozott le. Talán az utcán levő csönd, talán a járókelők érdektelensége végett, gondolt egy nagyot és mivel az asztal az ablak alá a falhoz volt betolva, egyenesen benézett. Mit benézett? Két lábát be is tette szüleim belső ablakpárkányára. Ugye mondanom sem kell, itt elszúrt mindent. Megpecsételte éjszakai életüket, onnantól kezdve éjjel a hátsó kertbe el lettek zárva.

Minap két barátnőmmel elmentünk egy kutyamenhelyre. Egyik barátnőm felkarolta ezt a telepet, mi meg mentünk szeretetet szippantani, meg picit segíteni. Az első, ami szembe tűnő volt számunkra, hogy elsüllyedtünk a sárban. Már nyakig koszosak voltunk és a menhely ajtajáig még el sem értük. Ide nem vezet beton bekötőút. Itt a mezőn kell áthajtani, hogy elérd a célpontot. Mi, kocsinkat kint hagytuk az út mellett, ami visszafelé okos döntésnek bizonyult. Ugyanis mikor távoztunk egy autót, nekünk, csajoknak kellett kitolni a sárból. Ahogy kinyílt az ajtó rengeteg szempárral találtuk magunkat szembe. Kb 12-13 kutya ki volt engedve a kennelből, a többiek még bent várakoztak a saját csoportjuk "szabadulására". Azonnal „megtámadtak” bennünket. Jöttek, rohantak, lobogott a fülük, csóválták farkukat… Mondanom sem kell, egy dolgot nem volt szabad tenni. Leguggolni. Hiszen ekkor mind az öledben akartak kikötni, arcodon pedig máris nyelvüket érezhettük... Az egyensúlyt sem volt könnyű ilyenkor megtartani. De volt még egy veszélyforrás ennél a guggolós helyzetnél. Egy ilyen pár másodperces cselekedetemnél az egyik kutya édesen körbejárt, én pedig közben önfeledten kb.4 másik társát simogattam, Ő meg a hátam mögött szépen lepisilt. Igen, megjelölt, azóta még nagyobb barátok vagyunk. Mindenféle kutya van ezen a telepen. Pulitól a kuvaszig, a kövér tacskón át a játszótéri keverékig… Lilike, Mogyoró, Rómeó, Alma… Én kettőt néztem ki anyuéknak. Lakóparki lakásomban nem tartanám őket, mert az, nekik lenne a legnagyobb szenvedés. De sajnos a kert most lett „felújítva” a kerti fűszálak állítólag úgy állnak, ahogyan a nagy könyvekben meg vannak írva… Szóval „-ide kutya, most? Hát szó sem lehet róla.” Kapom ezt a választ, ahányszor csak próbálkozom.
Pedig a telepen közel 40 kutya közül lehetne választani. És sokkal jobb körülmény közé kerülnének, mint ami ott van. Egy nagyon lelkes, kitartó és fanatikus nő a telep vezetője. Minden pénzét és minden idejét a kutyákra költi… Itt senkit sem altatnak el, sőt volt, hogy már egy másik menhelyen elaltatásra ítélt kutyát hozott át magához. Mikor ott voltunk, épp a kajájuk főtt. Tészta és hús. Ezeket barátnőm szerzi be sokkal
olcsóbban, mint amennyiért a vezető eddig meg tudta vásárolni. Milyen nevetséges, hogy ehhez csak annyira van szükség, hogy barátnőmet ismerje a hentes, a tésztagyáros, a kekszes… és pikk pakk könnyebb a menhely élete. Protekció mindenhol jelen van. Desszertjüket időben és időrendi sorrendben is előre hoztuk, és míg várakoztak a főtt ételükre, közben rohangáltak saját területükön, kint a „kertben”, addig mi kekszeket osztogattunk. De gondoltunk azokra is, akik a másik csoportban voltak. Ott beadtuk a kennelbe a számukra oly finom és édes csemegét. Itt nem volt hangos szó, nem kellett kiabálni, hogy lejárt az idő, menj be a helyedre, mert a másik csoport következik. Ők értették, hogy mi a teendő. Elbúcsúzásnál megígértük jövünk még máskor is, mert ezeket a szempárokat nem lehet csak úgy elfelejteni. Na meg pisilős barátom feje búbját még meg szeretném vakargatni, meg Sziszi, Füles, Szonja, Rocky, Frici, Sárika, Bundi…. Tudom most már minket is várnak. Érdekes érzések kavarogtak bennem, míg ismét a sártengeren átevickélve eljutottunk autómig.

Régi pajtásaimat véltem felfedezni néhányuk vonásaiban, ezáltal úgy éreztem, hogy ha csak egy rövid időre is, de újra láthattam az én imádott és rettenetesen hiányzó két kutyámat. DORKA és BRÚNÓ velem volt ezen a napon is.