Kibeszélő show

Az ember a barátait megválogathatja a családját sosem. És ez tényleg igaz.
Barátoknál, ha valakiben csalódunk, attól könnyű megválni. Egyszerűen nem keressük társaságát, tovább lépünk… Családtagnál már más a helyzet. Ha valakivel nem akarunk találkozni, csak kerülni tudjuk, de végleg kikerülni sosem. Ő mindig ott van. Ha mást nem a szoba túl oldalán egy másik asztalnál… Ilyenkor el kell gondolkodni, ki kit tanít a viselkedésével. Mert bizony mindenki tanít, csak nem mindig tudjuk, mit kell általunk a másiknak megtanulnia. Vagy éppen fordítva. Sokszor vakok vagyunk és csak a másikat látjuk. Önmagunkat sosem. Pedig, ha magunk rejtekeibe belenéznénk sok minden világossá válna. A családtagok, a barátok, vagyis egy szóval mindenki, sajnos gyakran a könnyebb útban remélik a jót, a megoldást, mert másikra mutogatni a legkönnyebb. Amikor egy gyerek születik, Ő is azért jön, hogy valamire megtanítsa szüleit, környezetét. Mindenki tud tükröt mutatni a másiknak, csak nem mindenki képes belenézni abba.
Az én családomban elég sok gyerek van. Bátyámnál például 3. Ez a szám a meseszerűséget is jelenti. (3 kívánság, 3 királyfi…)
Anno, mikor életem legmélyebb pontján voltam, (épp egy válás közepén, újrakezdés kapujában) ők tudtukon kívül, meseszerűen viselkedtek velem. A felnőtt tudatosan cselekszik, de a kisgyerek még nem. A tekintetük, a pillantásuk az őszinte kacajuk, a szeretetük, az érintésük… És ahogy az ő gondolatviláguk jár, az mosolyt csaló is egyben. Mikor leültem velük kis nyelvezetükön megbeszélni életem kisiklását, az akkor 4éves Zsombor csak ennyit fűzött hozzá:
„-Ha idejön én úgy megverem.”
És én ettől megijedtem, mert mért lett Ő agresszív, mikor a bánat az enyém, becsapva nekem kell éreznem magamat… Mért veszi ezt az egész problémát magára…? Mondatát ezzel indokolta:
„-Mert Ő szomorúságot okozott Neked”
És én ekkor megöleltem, megszerettem, (úgy, hogy ne lássa könnyeimet) mert egy kisgyerek lelke ott akkor nagyon hozzám ért. Azóta is szorosan fogjuk egymás kezét és védő bástyaként óvom, féltem, védelmezem, kényeztetem. Ő is ugyanezt tette velem, amikor nekem a legjobban volt szükségem Rá/Rájuk is. Visszaadta önbecsülésemet. Ezt sosem felejtem el Neki.
Családomban vannak még olyanok, akiket feltétel nélkül szeretek. Ha bánat ér, ha szeretetre vágyom, ha fáradt vagyok, ha…ha tehetem mindig „elfutok” unokabátyámékhoz. Ő hol kíméletlenül, hol viccesen, de mindig őszintén ápolja kis lelkemet. Sokszor fáj az adott pillanat mondata, de már tudom, csak a javamat akarja. Egyszer egy randevúm után felhívtam. Elmeséltem neki milyen jól sikerült, mennyire jól éreztem magam… Fél méterrel a föld felett ugrándozva beszéltem hozzá. De Ő, egy nem várt fordulattal "agyon csapott". Nemes egyszerűséggel, higgadtsággal csak egy kérdést tett fel Nekem: „-És most ott van veled?”
„-Hát nincs.” – feleltem.
Ekkor! Ekkor! Ekkor! Mindent megértettem! Tehát ez az egész érzet csak egy illúzió volt? Neki nem is volt olyan örömteli az együtt töltött idő, mint amilyen Nekem? Ezek a kérdések kavarogtak bennem. Aztán a megvilágosító szavak után, nem a rózsaszín szemüvegen keresztül kezdtem el látni a fiút. Fokozatosan összeállt a kép, ami egyenesen a szívembe markolt.
Hát persze, hiszen a búcsúzásnál még meg is jegyezte, hogy egy Pest közeli nagyvárosba kell mennie. Most jöttem rá egy volt barátnője (aki ott lakik) még mindig fontos számára. Én pedig vakságom végett csak azt láttam meg ebből a napból, ami számomra a legfontosabb volt. Hogy találkoztunk! Őrült gyorsasággal máris landoltam, visszatértem a Földre. Ennyi idő távlatából visszagondolva P. nem is pofon vágott, hanem féltve szeretett, akkor is. Tanított a tisztán látásra, és segített a kishitűségem, naivságom legyőzésében.
Fura, hogy az egész rokonságból Ő áll hozzám a legközelebb. Vele régen nem beszéltem meg a női dolgokat, a hajfestékeket, a … nem. Teljesen más hullámhosszon éltünk, más dolgok voltak fontosak, de mégis kedveltük egymást. Vele élmény volt puskával lövöldözni a diófa dióit, vaddisznó elől menekülni, tv híradósat játszani, vidámparkba menni, szálloda medencében ruhástól csobbanni, sakkozni… és most már mosolyogva emlékszem még arra is, mikor egy borzasztóan kellemetlen csiklandozó érzés riasztott fel álmomból. Sampont csurgatott fülembe. :-)
Mennyi szép közös élmény, mennyi csodás nyarak és a benne foglalt őrültségek mind mind a mienk. Ezt senki nem veheti el Tőlünk. Mi pedig sokszor emlegetjük, nosztalgiázunk, és jóízűen nevetünk a múlton, a megtörtént, átélt, megannyi szép emléken.
Nemrég kislánya született. Egy gyermek, akit vártak, akire vágytak. Aki ha csak egy picit is, de megváltoztatta Őt. Mert a rajongás, a szeretet, a féltés, a kötelességtudat eddig is benne szunnyadt, de most tört fel belőle igazán.
Amint megtudtam ezt a hírt, hétvégén autóba ültem és mentem, mert magamhoz akartam ölelni és puszijaimmal akartam elárasztani arcát. Találkozásunkkor, mint mindig, most is szorosan átöleltük egymást. De ez most picit mélyebbről induló, érzelmekkel teli volt. A csillogás, az aggódás a félelem az ismeretlentől mind mind egyszerre jelentek meg szemeiben. De én nagyon büszke voltam rá.
Azóta kislánya megtanította Őt minden olyan dologra, amik eddig pici félelmeket generáltak benne. Nekem fura Őt ilyennek látni. Hiszen a sok csínytevés után egy sokáig kóborló kutyából igazi APUKA lett.
Értem is aggódik, érdeklődik utánam. Sőt figyel is :-) És ez nekem, nagyon nagyon jól esik.
El tudom Őt képzelni, ahogy a laptop mellett, a széken, zenét hallgatva olvassa most soraim és mosolyog, időnként felnevet. Ahogy falja a betűket neki is megjelennek a képek, (a huncutságok, a kerti partik, a születésnapok, a kóborlások…) és átéli újra mindazt, amit megéltünk, amit átéltünk…
Nekem jó, hogy van, hogy Ő van.
Az ember a barátait megválogathatja a családját sosem. És én örülök, hogy a családomnak ilyen tagjai is vannak.

Ui: Az is igaz, nem vagyok válogatós :-)

Nem kell mindig kaviár

A magyar néphagyomány és szokásrend egyik kiemelt jelentőségű időszaka a Farsang. Ez a Húsvétot megelőző, Vízkereszttől Hamvazószerdáig tartó, váltakozó hosszúságú időszak számos érdekes, már-már elfeledett népszokásnak ad teret. Ilyen például a Farsang elejét jelző "regélő hétfő" vagy a "farsang farkát" jelölő három jeles nap, a Húshagyó Kedd, a Hamvazó Szerda és a Torkos Csütörtök.
A farsangi szokásokra jellemző volt a bőséges étkezés, a kiadós ételek fogyasztása. Húshagyó kedden éjfélkor abbamaradtak a mulatságok, és hamvazószerdán kezdetét vette a húsvéti böjt. A hamvazószerdát követő csütörtökön egy napra felfüggesztették a böjtöt, hogy a farsangi maradékokat elfogyasszák. - ismét szabad volt húst fogyasztani, sőt bizonyos területeken a csütörtöki torkoskodás "kötelező" volt.
Idén a Torkos Csütörtök kampányt ma rendezték meg. Azért a szokásostól eltérő időpontban, mert 2009-ben április 12-re esik húsvétvasárnap.
Én nem nagyon kedvelem az elit éttermeket. Most meg pláne kerülöm, hiszen alig találnék az étlapon olyan ételsort, amit nyugodt szívvel, lelkiismeret furdalás nélkül megehetnék. Ennek oka, ugye az a fránya jóddiéta.
Nem is oly rég egy nagyon kedves barátom (volt párom édesapukája) meghívott ebédelni. Helyszín kiválasztását rám bízta. Kikötésem csupán annyi volt, hogy mellőzzük a puccos helyeket, kockás terítős kifőzdébe menjünk.
Ahogy kimondtam kívánságomat, elkezdtem gondolkodni, hogy én tudnék e neki ilyen helyet mondani? Aztán szerencsére Ő azonnal ajánlott egyet. Igen nagy bajban lettem volna a rögtöni válasszal. Akkor a Battyhany térhez közel található, pici, pár asztalból álló, de annál barátságosabb helynél kötöttünk ki.
Ma szintén ebédelni voltam Vele, és barátnőjével. Már vártam, mert tudtam, új hely rejtekébe vezetnek be ismét. Ki gondolná, hogy a valamikori gettó kellős közepén a VII. kerületben, a kies Klauzál téren ott rejtőzik egy étkezde. Kockás abroszos, rajta átlátszó nylonterítő.
Ha kedves barátom nem foglal asztalt, várakoznunk kellett volna. Ő már pár perce vár rám odabent. Én másodiknak érkezem. Az ajtóban sokat látott, fehérkabátos pincér fogad, régi ismerősként üdvözöl, pedig az elmúlt 32 évben biztosan nem jártam itt.
Ez picit nagyobb, mint az előző hely. Ide 35 fő fér be. Az egész terem átlátható. Talán mindenki tudja ki a másik, talán mindenki átbiccent a másik asztalhoz.
Itt minden az ételről szól, szédületes gyorsaság, és semmi olyan nincs az írógéppel írt étlapon, amit ne évtizedek óta készítenének ugyanolyan minőségben.
Ahogy a „felszolgálók” sürögtek-forogtak fejemet kapkodtam. Néztem a gusztusos tálalást, az adagok méretét… Hirtelen mindent meg szerettem volna kóstolni.
Miután leadtuk rendelésünket épp csak az asztalon található szódásszifonból a legegyszerűbb vizespoharakba nyomtunk magunknak, és máris ott volt az általunk kért finom étel.
Beszélgetésünk közben megszemlélem a családi fotókat, a régi festményeket, a híres emberek dedikált képeit…
Jól érzem magam. A környezet baráti, az ételek kifogástalanok, a társaság pedig első osztályú. Kell ennél több?
Evés közben megbeszéltük az elmúlt napok élményeit, problémáit.
Egy jó hír is megtalált. Ettől most szinte szárnyalok. Szívem szerint minden asztalnál ülő vendéghez oda mentem volna és elmeséltem volna, örömöm forrását. Talán itt még ezen sem csodálkozott volna senki.
Kifelé menet, az ajtónál kell fizetni, bevallásos alapon. Van még ilyen hely ma Budapesten?
Én úgy vagyok a mai nappal, hogy mindenki torkoskodjon csak azon a helyen, ahol a felszolgáló a: - Ki a legjobb vendégre - így felel:
„-A távozó.”
Ez nem az a hely volt.

Nem vesztem el

Ma még korábban indultam el, mint szoktam. Talán azért, mert nem akartam annyi ember közt várni, talán, mert izgatott voltam, talán, mert túl akartam lenni az egészen már.
Ismét Danubius rádió, éneklések, parkolás, hóban lépkedés és… dokim ajtaja előtt toporgok.
Nem tudom, hogy a protekciónak köszönhetem e vagy sem, de kb. 2 perc és már bent is találtam magam a gép alatt. Újra megmértek mindent. Pontosan ugyanúgy, mint ahogyan szokták.
Megint számolás, kockás füzet, írás és átülök a másik szobába. Oda, ahol orvosom már vár.
Megsimogatja arcomat, megdicsér az új alakom végett. Gondoltam ez nagyon jól kezdődik. Aztán egyik kézzel adott, majd elvett. „Nagyon ügyes vagy, ne add fel a fogyókúrát. De azért van még miből leadni.” És én nevetek. Mert viccesen őszinte… Az ilyen embereket kedvelem. Mert bár fáj, amit mond, de igaza van.
Majd beletemetkezik vizsgálataim eredményeibe, és komolyan Rám néz. Ekkor már tudtam mit fog mondani. A szokásosat: „-Kriszta, ez úgy rossz, ahogy van.”
De most nem ezt hallottam. Sokkal keményebb és számomra ijesztőbb szavakat zúdított Rám. Az az érdekes, még ezt is kedves hanglejtéssel tette.
Röviden összefoglalva: a jódfelvételem nemhogy javult volna, hanem 2%-ot romlott. Fehérvérsejtjeim száma csökkent, a radiojód sugárkezelés elhalasztva, jód diétát ismét elkezdhetem, és új gyógyszert is írt fel.
Először fel sem fogtam, miket mondott. Mi van? Ennyire rosszul vagyok?
De nekem semmim nem fáj.
Mi lenne, ha fájna? Úr isten!
A tüneteket sosem engedem látszatni. Na azt nem. Szervezetemet nem őrölhetem fel problémákkal, fájdalmakkal. Ha elkeserednék, csak ártanék környezetemnek, de legfőképpen magamnak
Mondatait, próbáltam mosolyogva felfogni. 3hét múlva fehérvérsejt kontroll, oké. 6hét múlva nála jelentkezem új vizsgálatokért. Rendben. Közben pedig csak gondolatban érezhetem a tejtermékeket, a tojást, a halat, a tormát, a füstölt ételeket, a… Mindent ki kell iktassak táplálkozásomból. Megoldható? Igen. Lehet ezt az időszakot szakácskönyv írásra kéne fordítanom? Biztosan sokan vannak még rajtam kívül, akik ilyen problémával küszködnek. És biztosan vannak olyanok is, akik rajtam kívül sokkal nagyobb problémával néznek szembe. Részemről tényleg nem ér a kesergés.
Megvan mindenem. Vannak barátaim, családom, lakásom, autóm, kezeim, lábaim, szemeim… Tényleg szomorúnak kell lennem? Ugyan már.
Annyi történt, hogy most egy kis időre bezártak egy kalitkába. Ez fáj? Ennek nem szabad fájnia. Élek, lélegzek, létezem...csak most korlátok között.
Szélvész kisasszonyként söpörtem át a váró termen. Nem akartam senki pillantására ránézni, nem akartam, hogy megragadjon valami negatív tekintet bennem. Nem! Ma is csak a jót akarom.
Autómban ismét felhívtam édesanyámat, akinek elkeseredett mondatait hallottam fülemben. Pedig mindketten tudjuk, meg fogok gyógyulni. A hidegzuhany engem előbb ért, én már egy lélegzetvétellel előrébb jártam.
Elkezdődtek a barátnői sms-ek, telefonok… Szeretem a barátaimat.
Érzem a törődést, érzem a biztatást, érzem, hogy szorosan fogják kezemet, és ami a legfontosabb, érzem szeretetüket. Én pedig beléjük kapaszkodom, mert velük minden könnyebb. Feldolgozni, megérteni, elfogadni…hinni.
Amint úgy érzem, gyengülnék, picit erőt merítek belőlük. A családból, a barátokból. Most mindenkitől én vehetek el. Rám figyelnek, fontos vagyok nekik. Csodás érzés látnom a szíveket, amikben mind benne vagyok.
Helyszín: Ismét egy orvosi rendelő. Itt már nem úgy néznek rám az emberek, mint ahogyan „máshol” szoktak. Itt ugyanolyan beteg vagyok, mint bárki más. Körzeti orvosnál sok mindenért várakozhatunk. Azt gondolhatták, lehet csak megfáztam, lehet csak táppénzes papírért jöttem… Ők nem tudják valójában mi is a bajom. És én ennek most örülök.
Ismét egy receptet veszek magamhoz. Pontosan ugyanazt, amit a kórházban is kaptam. Akkor ez egy jó gyógyszer. Ketten ugyanabban a helyzetben ritkán szoktak tévedni. Még kaptam mellé egy pulzuscsökkentőt is. Azzal is bajom van évek óta. Most látom nekem mennyi bajom volt a szőnyeg alá söpörve.
Onnan átsétálok egy másik rendelőbe. Ma mindent el akarok intézni. Nem hagyok semmit holnapra.
Kb. másfél hete, viszket, szúr, irritálja valami szemeimet. Olyannyira, hogy még a sminkemet sem bírom elviselni. Pedig szeretem, ha ki vagyok festve. Akkor szebbnek látom magam. Mikor bejutok, kiderül elromlott a gép. Ez az én formám. Poénkodunk, hogy biztos a sugaraimtól van. Viccnek jó, de ha valójában belegondolok milyen károkat okozott az ott bennem…
Azt tudom a májam roncsolódott, a vérlemezkéim is… és ki tudja még mennyi minden.
Csak számokat olvastatnak velem és a kis kézi műszerrel „átvilágítanak”. Megállapítják sugárkezeléstől sem roncsolódott látásom és az ehhez tartozó fontos idegek sem. Végre egy jó hír.
Viszont itt is receptet kapok. Egy szemkenőcsét. Sosem hallottam még ilyet. Kenőcsöt kell a szemembe nyomnom, és az segít majd. Ilyet? Nem csepp, hanem krém.
Ma este kezdem ezt először. Biztosan rossz lesz, már csak maga a tudat is, hogy krémet csöpögtetek.
Én, aki még hajmosáskor a sampont sem bírom elviselni, ha belefolyik a szemembe. Kiskoromból is olyan emlékképeim vannak, anyu mossa hajam én pedig üvöltök, törölközőért könyörgök…
Szóval ez egy felemás nap volt. A tegnapi reménysugár kora reggel már tova tűnt, szertefoszlott.
Aztán jött az örök optimizmus, a jó kedv, a másképp látás és máris visszakaptam mindent.
Az Élet nagy tanulsága, hogy hittel és bátorsággal a legnagyobb nehézséget is legyőzheti az ember. Viszont ha kételkedik elveszett marad.

Halovány reménysugár

Reggel jó kedvvel ébredtem. Tudtam, elmegyek a vidéki kórházba, ahol maximum 5percet fogok eltölteni, és máris jöhetek haza. Rövid „szenvedés” lesz. És ez így is történt.
Az út ma sem volt tökéletes. Nem tudom, hogy a hókotrók ilyenkor merre járhatnak, mit csinálhatnak… Végig csúszkáltunk a havas aszfalton.
Danubius rádió által sugárzott számokat hangosan énekeltem, jó kedvet varázsoltam magam köré.
Még az útinform is mosolyt csalt arcomra. Máskor bosszankodtam volna a sok rossz hír végett, ma másképpen láttam mindent. Bemondták: „az utak néhol téli sportok űzésére alkalmasak.” Ez pont igaz volt arra a szakaszra is, amerre én jártam. De fittyet hánytam az útra, nem érdekelt semmi negatív dolog. Annak örültem, hogy ma mindent jó kedvvel teszek.
Autómmal egészen a sugárkezelt osztályig bemehetek, -ami a kórház leghátsó részén, egy erdő szélén található,- hiszen magam is megkapom azt a kezelést, amit ott végeznek.
Leparkoltam. Csizmám elsüllyedt a hóban, de ez sem zavart. Csak azt vártam, mikor lépkedhetek visszafelé bele a lábnyomomba. 5-6-7 netán 15 perc múlva?
Ahogy közeledtem az oldalsó bejárati üvegajtó felé, már láttam, rengeteg beteg van odabent.
Rögtön dokim ajtajához siettem. Még kabátomat sem akasztottam fel a fogasra. Pontosan úgy álltam meg, hogy ha nyílik az ajtó, észrevegyenek. Tudtam mindenki sorban áll, és orvosi segítségre vár.
Mivel én csak egy gyors mérésre érkeztem, ezért bíztam benne, nem kell sokáig itt lennem. Tegnapi roma lány is ott toporgott. Mintha régi ismerősök volnánk, úgy üdvözöltük egymást.
Kb. 30másodpercet tébláboltam vele, máris kinyílt az ajtó. Valakit szólítani akartak, de szerencsére megláttak engem, és azonnal be is vittek.
Már ismertem a járást, hiszen elég sokszor jártam ebben a szobában ennél a műszernél. Profi módon tudom, hogyan kell tartani fejemet, nyakamat, jobb lábamat… Bárcsak ne tudnám.
Megmérték és átnézték nyakam ezzel a csodagéppel, aztán sugárzást néztek térdemnél. Számológéppel kiszámolták a rám vonatkozó eredményeket és egy kockás spirálfüzet lapjára, nevem mellé mindet feljgyezték.
Amint végeztünk megkértem az asszisztenst, hogy had köszönjek dokimnak. Így oda is soron kívül bejutottam:-) Volt nagy öröm, mikor beléptem hozzá. Kapcsolatom mondhatni baráti vele. Mindketten élvezzük egymás bizalmát, ami szerintem igen fontos orvos és beteg között. Humorára pedig abszolút vevő vagyok, mint ahogyan Ő is az enyémre. Asszisztense, - pontosan úgy, mint mikor egy kis diák felel, - elmondta tegnapi, valamint mai vizsgálataim eredményeit, és a számomra nem beszélő számok is előkerültek. Ez nem tetszett neki. Mosolyok helyett, hirtelen gondterhelt ráncok jelentek meg arcán. Egyik pillanatban még a szeme is csillogott, mosolya megnyugatott, másik pillanatban pedig már minden az ellenkezője. Szemei rémültek, szája merev.
Megtudtam, sajnos jódfelvételem eredménye nem megfelelő. Tegnap 12% volt, ma már 14%. Minő rohamos javulás :-) A minimum érték száma elkeserített engem is. 20%. Hát ettől még elég messze vagyok, 1 nap alatt ennyit lehetetlenség javulni.
Azt a döntést hozták, hogy a holnapi vizsgálat eredményét még megvárják és csak annak tudatában „hirdetnek ítéletet”. Humorom ma sem hagyott cserben. Megkértem őket, had legyen nekem is szavazati jogom. Dolgozzunk össze.
E számok értelmének tudatában már tudom, nagy a valószínűsége annak, hogy ismét nagy mennyiségű sugárkezelt folyadékot kapok. Így lőttek az ambuláns kezelésnek, újra befeküdhetek abba a szobába, ahol már tavaly is „vendégeskedtem”.
Holnap mindenre fény derül. A remény holnapig, ha csak haloványan is, de él bennem.

Elindultam

6 óra 40 perckor elindultam.
Picit nehezemre esett, mert sűrűn hullt a hó, vacak idő telepedett a városra. A jó meleg ágyból ilyenkor nehéz kikelni. Főleg ma, amikor a kórház, a műszerek, az orvosok vártak rám. Az utak csúsztak, én pedig álmosan kapaszkodtam autóm kormányába. Ha 50km/h-ás sebességgel haladtam, az már jónak volt mondható. Összefüggő kocsisorok nagy követési távolsággal. Köztük én is. Ha akartam volna, se tudtam volna megfordulni, haza szaladni… Pedig de jó lett volna.
Vidékre kellett mennem, mert ott vártak azok a műszerek, amikkel vizsgáltak.

Miután beléptem a sugáveszély feliratú tábla mögötti ajtón, mindenki rám szegezte tekintetét.
Ma valamiért irritáltabb lehettem a szokásosnál, ezért idegesítetett az egész környezet.
Most nem csak láttam, hanem hallottam is azokat a mondatokat, amik eddig „rejtve” voltak előttem. A már várakozó betegek érdeklődtek, és hitetlenkedve fogadták ottlétemet. Szerencsére egy asszisztens mentett meg a folyamatosan záporozó kérdésektől.
Azonnal elvitt. Tudtam hová megyek, mégis sietősen lépkedtem utána. Ismét beléptem abba a szobába, ahová az orvosok is csak ólom mellényben mehetnek be. Mi betegek viszont saját ruhánkban, köpeny és maszk nélkül.
Odabent minden rideg, ez által fagyos is. Hatalmas ólomtartály egy régi ütött kopott szék, egy sok időt megélt asztal, egy icike-picike ablak, egy rozsdás csap és egy tükör. Ennyi. Semmi sem barátságos az ajtón túl. Ma nem kellett sok folyadékot innom. Az még várat magára. De már látom az időpontot, látom a következő napjaim tartalmát.
Miután visszaülhettem „helyemre” próbáltam egy könyvbe temetkezni és nem nézni semerre csak lefele. Tudtam, ha felnézek valakinek a szemét fogom látni. Ma nem akartam.

Két vizsgálaton hezitáltak velem kapcsolatban. Végül abból csak az egyikre került sor. Egy nyaki ultrahangra.
Természetesen más emelet, más emberek, más orvosok…
8 óra 20perckor elindultam. Ott is leadtam papíromat és vártam.
Először fel sem tűnt milyen hideg volt. Egy folyosón várattak bennünket, amit átjárt a hideg. Még a kabátomat sem vettem le, lábamat is keresztbe fontam, táskám, leleteim ölemben. Így próbáltam melegíteni magam. Radiátor mellett foglaltam helyet, de még az is hideg volt. Ma minden ilyen.
Jöttek, mentek az emberek. Volt, aki 3-4 éves kisgyerekkel érkezett, volt, aki babakocsival.
Szerencsére ők nem arra az ajtóra vártak, amire én is, hiszen a bennem lévő folyadéknak káros hatásai vannak másokra nézve is. Bár reggeli adagom, még nem az a dózis, amit az orvosom, tökéletes gyógyulásom végett előírt nekem, de jobb félni, mint megijedni.
9 óra 30 perckor kiszóltak, hogy a hasi ultrahangos embereket veszik előre, rám olyan 11 óra körül kerül csak sor. Remek. Olvasni, a gondolataim és a hangulatom végett most nem tudtam.
Sms-eket írogattam barátnőknek. Ők bőszen válaszoltak, vagy felhívtak. Ma jó volt picit sajnáltatni magamat. Elesettnek és kiszolgáltatottnak éreztem magam.
Kisgyerek sírása riasztott fel egyik elmélkedésemből, aki az édesapja után sírt. Aztán láttam, amint egy bilincsbe vert rab várakozik egy vizsgáló előtt. Vajon milyen bűnt követett el? Vajon mért van most itt? Nem tudtam magamnak megválaszolni a kérdéseket, mert semmi rezzenés nem ült ki arcára. Ha csak egy rossz vonása látszódott volna, rögtön kitalálom magamnak a legrosszabbat. De ő titkolt mindent.
Én ma nem tudtam.
Látszott, hogy untam, hogy elegem volt. Ma besokalltam. Cserélődtek az emberek a folyosón. Mindenki időben bejutott a vizsgálóba. Mi nem.
Ezen a folyosón tolták ki és be a betegeket a műtőbe, a többieket erre vitték át a másik épület vizsgálóiba is. Forgalmas hely volt. Állandóan felállni, mert nem fértek el a betegszállítók az ágyon fekvő betegekkel, figyelni az ajtó nyitáskor elhangzott nevekre és közben próbálni uralkodni magamon… Nehéz nap volt.

Amikor megtiltják, hogy ne együnk, ne igyunk akkor persze, hogy éhesebb és szomjasabb az ember. Én is. Számat úgy éreztem, mintha ki lett volna cserepesedve, gyomrom korgott.
Táskámban pár darab csokis keksz csábító illata terjengett. Nem ehettem meg. Kivételesen most fittyet hánytam volna a fogyókúrámnak. Pedig már 7kg mínusznál járok.
De amíg nem távoztam a kórházból, nem ehettem. Megtiltották! Addig a sugárkezelt folyadéknak kellett dolgoznia bennem.

Etnikumtól is érkeztek. Persze egy idő után hangosan adták mindenki tudtára, elfogyott a türelmük. Majd hezitáltak, mivel már más vizsgálaton kellett volna lenniük. Ekkor odaszóltam nekik, hogy nyugodtan menjenek el arra, mert az, rövid ideig tart. Időben vissza fognak ide érni. Kislány el, anyuka maradt. Magam sem értem hogyan, kedves voltam hozzájuk. (de lehet csak nekik tűntek szavaim kedvesnek, nem hiszem, hogy ehhez vannak hozzászokva) Az ott maradt anyuka elkezdett velem beszélgetni. Ismét kérdéseket kaptam, és én ismét elmeséltem azt, amin már tavaly egyszer túlestem. És amit már lassan olyan monotóniával is el tudok mesélni, mint ha egy ember monológját hallgatnád.
Majd jött vissza a lánya. Mosolygott. De jó, hogy ma láttam egy mosolygós arcot. Én is ilyen voltam, mindenen mosolyogtam. Ma nem ment.

11 óra 15 perckor végre elindultam. Nevemet hallottam.
Bent egy nagyon kedves orvos fogadott. Alaposan megvizsgált, gépeken keresztül mindent megnézett… majd az eredményemmel mehettem vissza a sugárkezelt osztályra.
Orvosom már nem tudott megvárni, így ismét az asszisztense fogadott. Újabb mérések, újabb vizsgálatok. De ez már az iménti 3 órás várakozáshoz képest csak egy másodperc volt.

11 óra 34 perckor végre beültem autómba, és elsőnek édesanyámat tárcsáztam. Elmeséltem neki kórházi „élményeimet” és dühöngésemet. Szegény hallgatott, majd csillapított. Ekkor megnyugodtam, mert tudtam a mának itt vége és az egészből már nincs sok hátra.
Eljött az a nap, amikor el kellett indulnom az újabb megmérettetésre. És én elindultam.

Hagyd a köveket...puzzle

Moziban jártam. Ez egy szokványos mondat.
Dokumentumfilmet néztem. Nálam ez is egy szokványos mondat.
A film tartalma és elkészítése már nem szokványos, hanem egyedülálló.
Nemrég ért végett a 40. Magyar Filmszemle. Jártam ott, mint néző, és két éve jártam ott, mint az egyik film szerkesztője. Nagy élmény.
Belesüppedni a mozi kipárnázott igen kényelmes vörös székébe, és közben nézni azt a filmet, azt a munkát, amiért annyit dolgoztunk, amiért rengeteg áldozatot hoztunk, nagyon jó.
A forgatás, a scriptelés, a szerkesztés, a vágás… a sok átdolgozott éjszaka emléke még ma is tisztán él emlékezetemben.
Film végén miután kigyúltak a fények, név szerint egyesével kiszólították az alkotókat. Borsózott a hátam, hiszen tapsra lépett jobb, majd bal lábam. Jó volt meghajolni, jó volt a nézők szemébe nézni.
Ez az alkotás most nem lett beválogatva a szemlére, pedig megérdemelte volna. Talán sosem fogom megérteni miért „csak” egy mozi vette fel műsorfüzetébe, a „Hagyd a köveket” - című filmet.
Kritikus szemmel ültem be a moziba, mert tudtam a film alkotója a Föld túloldalán várja levelem, várja kritikámat. Rövid megfogalmazásban ez a kritika valahogy így hangzik:
Hiteles információk gyönyörű megfilmesítése, érdekes összefűzésekkel, ami a jelenen keresztül visszalépeget a múltba, és természetesen kordokumentum film.
A filmről tudni kell, hogy egy zsidó család életét, történetét dolgozza fel. Körösladány-Mezőberény-Melbourne. Emlékiratok-családi ház-temető-újság. Fura, hogy ezek a városok egy család számára szorosan kapcsolódnak egymáshoz. És ami még furább, hogy az utána megfogalmazott szavak is egy láncot alkotnak.
Picit hosszabban a filmről:
Egy kislány mesél, néz, szinte táncol…. Bájos képsorok egy film indulásának. De egyben zavaró is, hiszen nem tudtam, nem értettem hol is vagyok, mért ezt látom. Már az első képkockánál elvesztettem a fonalat. Ilyen figyelmetlen lennék?
Első pillanatra mindenki halkan nevetett. Ekkor még senki sem sejtette igazán, mekkora hatással lesz rá a film.
Ez a dokumentumfilm jól felépített, érdekesen megszerkesztett, jelen-jövő (szinte kiszámíthatatlan, de utólag érthető) folyamatos ugrálása, egy olyan ember/család szemszögéből, aki igazán ismerte a történetet, akik szereplői vagy csak szemlélői, hallgatói voltak ennek a korszaknak.
Kedvenc snittem a metróhoz kapcsolódik, ahogy halad és látom a falat meg az elsuhanó fotókat. Tudom, nem ez volt a legidőigényesebb trükk, de a nemes egyszerűsége mégis megfogott.
Amit külön jó volt hallani, (Bornai zenén kívül) hogy nem csak elmesélések voltak, hanem nem megkoreografált beszélgetések. Ahogy az élet adta, ahogy a szituációk megkívánták, kommunikáltak egymással az emberek.
Külön plusz, hogy számomra érdekes dolgokat is belecsempésztek, amik új információval, új megvilágítással szolgáltak, és ezáltal nem éreztem, és nem is láttam sehol a közönség ki kitekintését. Minden szempár végig meredten, néma csendben a filmvászonra tapadt.
A hanuka, a vacsora, a közbe mesélések, a családi történetek, a drámák...
Egyes részek után elképzelni sem tudtam, mi jöhet még, hová fog "a mese elröpíteni". Mindig jött egy rész, ami érdeklődésemet teljes mértékben felkeltette, lebilincselt! Azt gondoltam ezeknél a pontoknál, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni, s nem hittem el, hogy a végső katarzis még előttem is titok! Nem értettem, hogy lehet az egyik tetőpont után egy másikat is megmutatni, majd újra ugrani...
Mindenki, ahogyan én is, síri csendben néztem a pörgő filmkockákat.
Nézők lélegzetének csendjét időnként csak egy-egy halk szipogás törte meg. Magam is beleborzongtam, ahogy láttam a fájdalmat, amik kirajzolódtak a filmben szereplő emberek arcaiból, mondataiból, gesztikulációjukból. Film végén is, a visszacsengő mondatoknál könnycseppek gurultak szemeimből és a sötét teremben milliónyi kövek képei jelentek meg előttem, amik már tudom, valakikhez tartoznak.
A kusza, de mégis átlátható kronológiájával, a filmkockák néhol picit amatőr, de ezáltal sokkal élvezhetőbb és élethűbb képeivel, zeneileg... had ne soroljam tovább, a film első osztályú volt.
Elmondhatom, hogy sem a családdal kapcsolatban, sem gyökereikben nem vagyok érintett a történetben, de sajnálom, amiért nem lehettem benne az alkotói stábban!
Filmvetítés előtt az előtérben végig pásztáztam a tekinteteket, az arcokat. Mindenki izgalommal várt. Ezer kérdések cikáztak a fejekben, mint ahogyan az enyémben is.
Filmes fejben ilyenkor a "szokásos" mondatok, kérdések jönnek elő. Vajon hitelesek a szereplők, milyen lesz a dramaturgja, a képi meglátása, a fonala, a felépítése....?
Az alkotóval szemben a mércém magas. Ezért kíváncsiságom helyett inkább a félelem dominált bennem. Muszájból nem szeret senki dicsérni, csalódottan nem akartam kritikámat megírni Neki.
A fiatal filmrendező alkotásait, azért kedvelem, mert számomra mindegyiknek értéke van.
Mint, ahogyan ennek is.
Igazából már nem is az számít, amit soraim legelején írtam, hogy a Filmszemlén ott legyen a nevünk, kimehessünk a tapsra, meghajolhassunk… Nem!

A lényeg, hogy az alkotás, ami elkészül, a rendezőnek, az alkotóknak és az érintett személyeknek hiánytalan legyen.

A puzzle is csak úgy tud teljes képet alkotni, ha minden apró része, minden darabja a helyén van.
Ez pedig bármilyen tapsnál is hosszabb és hangosabb. Ez egy életen át tartó: Vastaps!

És még mennyi mindent nem beszéltünk át...

Mindenki életében jönnek-mennek az emberek.
Az óvodában kötött barátságok felnőtt korban általában rég tovatűntek.
Az általános iskolai szorosabb kapocs, hiszen fiatal korunkban a megannyi csínytevések összekovácsolnak bennünket, de a tovább tanulásnál ez a kapocs már lazulni kezd.
A középiskolai barátságok, tartósabbak lehetnek…bár ezek is képesek könnyen szétszakadni.
Aztán jönnek a munkahelyi barátságok, amikben én legtöbbször csalódtam.
Akkor, ott azt gondoltam, ha már nem leszek azon a helyen, biztosan átvészeli kapcsolatunkat a távolság. Tévedtem.
Szerencsére azért vannak olyanok, akik meg pont akkor mutatják meg valós arcukat, és akkor nyújtják kezüket, mikor én már nem abban az épületben dolgozom.
Fura.
Nem vettem őket észre, mert amit akkor a többiekkel barátságnak hittem, kielégített.
Már tudom, vak voltam. Nem bánom, hogy nem beszélek velük, nem bánom, hogy az álarcot viselő arcukat, mondatukat már nem nézem, nem hallom.
Annak örülök, hogy akik mindezek után utánam nyúltak, még akkor is „akarták” közelségemet.
Bennük tényleg feltétel nélkül megbízhatok.
Fura módon ismerhetjük meg barátnőinket.
Nekem van olyan, akit valakin keresztül ismertem meg (de az összekötő kapocs, már rég lemorzsolódott) vannak olyanok, akik a már fent említett munkahely „hozadékai”, vannak olyanok, akik költözésem, vagyis új lakásom szomszédai, de barátnőimé nőtték ki magukat…
Az élet mindig oda teszi a szituációt, csak fel kell ismerni, hogy a számunkra sokszor fura helyzettel mit is akar üzenni.
És pont ez az. Üzenet.
Tavaly karácsonykor jelzett telefonom, üzenetem érkezett. Ez még nem is lenne szokatlan, hiszen a sablon sms-ek előszeretettel megtalálnak e napon is. Mikor nyúltam a készülék után, és rápillantottam a feladó nevére, hirtelen azt hittem álmodok.

Mint mikor villámlik olyan gyorsan jöttek elő a vele kapcsolatos régi emlékképek, a nyaralások, a bulik, a társasozások, a mozik, a vacsorák, a kerti partik…a közös élmények. Mondatai rövidek voltak, de személyesek. Rögtön értettem ez nem azért íródott, hogy a kör sms-ben benne legyek, nem azért talált el, mert csak úgy elküldték. Nem! Ezen a napon, aki személyes jókívánságait írja le, annak fontos lehetek.
Ez a pár sor, -ennyi év távlatából is- jó érzéssel töltött el. Aztán válaszom után elhatároztam, levelet is írok a feladónak.
Egy 12éve nem látott ismeretlen ismerősnek nem lehet röviden papírra vetni gondolataimat, hiszen sok minden történt velem. Megpróbáltam a legfontosabbakat kiemelni, de még így is több oldalas lett. Bárhogyan is húztam ki belőle sorokat és formáltam rövidebbre mondataimat, a mennyiség ugyanannyi maradt. Nem tudom hogyan csináltam. Pontosan tudtam, hogy ő is ugyanezt fogja érezni, ugyanaz az érzés fogja átjárni testét, lelkét, mint, amit én is átéltem általa, karácsony szent estén.
Aztán egy nekem rövidnek tűnő, de neki biztosan hosszú, őszinte levél volt a felelet. És ez naponta minimum 2-3x biztosan még megtörtént köztünk. Valahogy faltuk a sorokat, nem sajnáltuk az időnket. Mindketten tudtuk a másik óránként, de lehet, percenként frissíti levelező rendszerét. Vágytunk egymás soraira.
Majd jött a személyes találkozó. Mintha első randevúmra készültem volna egy fiúval, oly izgatott voltam.

Én érkeztem először. Szívem a torkomban dobogott, és, hogy ne izguljak annyira, hogy gyorsabban teljen el az a pár perc, inkább feltárcsáztam egyik barátnőmet.
Majd véletlen megpillantottam, már a mozgólépcsőn tartott felfelé. Első ránézésre, semmit nem változott. Amint egymással szembe kerültünk átöleltük, de inkább jól megszorítottuk egymást, magunkhoz húztuk a másikat, és pontosan ugyanazt éreztük. A szeretetet.
Egy kávézóba tértünk be és ott aztán csak akkor halkult el asztalunk, amikor valamelyikünk a mesélés közben levegőt vett. Áhítottan hallgattuk egymás történeteit, szerelmi életeit, munkáit… Fél szavakból is megértettük egymást. Félelmetesen egy nyelvet beszéltünk. Mintha nyelvvizsgánk volna egymás nyelvéből, nyelvezetéből.
Egyszer csak azt vettük észre, zárnak, mennünk kell.
És még mennyi mindent nem beszéltünk át…

Azóta ugyanúgy mennek a levelek, mint eddig. Ugyanolyan őszintén, ugyanolyan kitárulkozóan és szeretettel.
Ma eljött hozzám, meglátogatott. Amint maga után behúzta bejárati ajtómat, máris belekezdtünk.

Most annak örülök, hogy az élet ismétli önmagát, mert megint csak azt vettük észre, már késő van, mennie kell.

És még mennyi mindent nem beszéltünk át...

Fura. Ha ő akkor nem gondol rám, és ha ő, akkor nem küld nekem üzenetet, ha én, akkor nem válaszolok, ha nem küldök utána egy hosszú kitárulkozó levelet, ha…
Ilyenkor örülök, hogy a „ha” szóval kezdődő mondatokról felesleges beszélni!

Kilók jönnek, kilók mennek....

A tökéletes gyógyulásért bármit képes megtenni az ember. Legalább is én így vagyok vele.
4 hete mikor a soron következő kontrollra mentem, vidáman léptem be annak az embernek a rendelőjébe, akiben megbízok, akire rábíztam magam.
Ismét rengeteg szempár rám szegeződött. Szinte hallottam, amint ezt mondják:
"Ilyen fiatal és máris ez a betegsége?"
És én, -mint mindig most is- álltam a sarat, csillogó szempárral tekintettem rájuk vissza, hiszen a hitem, a jókedvem sosem hagyott cserben. Velük ellentétben. Sokan megtörten, meggyötörten szorongatták sorszámukat és minden ajtónyílásnál picit rezzentek egyet székükön.
Én általában az 5-öske vagyok. Délelőtt odaszaladok a kórházhoz, leszedem ajtó melletti papíromat és megnyugtat, hogy délután nem kell sokáig a sajnálkozó tekintetek kereszttüzében állnom.
Dokim vidáman üdvözölt, majd leleteim eredményén elcsodálkozva, fejét fogta. Nem értette, hogy lehet az, hogy a december 1-i eredményem hajszálpontosan ugyanannyi, mint a január 8-i. Ha Ő nem érti, én hogyan is érthetném?
Két dolgot kért. Sok zöld zöldséget egyek (ne azért legyen zöld, mert éretlen) és most figyeljek oda a rám rakódott fránya kilóimra.
Ez utóbbi kérésén megijedtem. Mert életem legnagyobb részében, erre mindig figyeltem.
Figyeltem, ahogy néha fogyok, sokszor hízok. Szinte jojó effektusban éltem.
Ami bátyámnak /akit elfúj a szél olyan vékony/ oly egyszerű, az számomra pokolian nehéz. 11 db szilvás gombóc után még megkérdi: "Van valami desszert?"
Én, ha csak ránézek azokra a fránya nyálcsorgadozást előidéző gombócokra, nem az ízét érzem, hanem szorítását, fujtását a torkomban.
Pedig kívánom, hogy megízleljem, hogy érezzem ízét a számban. De ezt sosem tehettem meg büntetlenül. Volt, hogy már eljutottam odáig, nem érdekel. Eszem, eszem, eszem, mert enni jó. Illetve nem is enni, hanem érezni az ízeket. Nem tagadom jó pár kilós súlyfelesleggel éltem, ami önértékelési problémákat okozott bennem. De most!
Olyan nagy az elhatározásom, olyan nagy az önfegyelmem, hogy magam is meglepődök önmagamon.
Nem akarok elhibázni semmit. Mert, ha ismét csak 4-esre vizsgázok, már nem hiszem, hogy ennyire jól viselném.
Az elmúlt hetekben eddig 6kg-ot dobtam le magamról. Szinte észrevétlenül. Csak akkor jönnek a nagy korgások, fület sértő morgások, mikor éjjelente egyik barátnőmmel a szokásos esti telefonálást folytatom. Ilyenkor bekapok néhány kölesgolyót, néhány müzlis kekszet... De nem viszem túlzásba.
Amikor az orvosom kér és a kis agyam ezt összehozza betegségem, illetve gyógyulásom előrelépésével, akkor nincs nagy bűnözés.
Lehet, mivel ezt a problémát egyedül nem tudtam eddig megoldani, ezért kaptam egy olyan személyen keresztül meg ezt a mondatot, ezt az utasítást, akinek hiszek, aki tudom gyógyít engem, és aki jót akar nekem.
A rosszban is képes vagyok a jót meglátni. Ez az én szerencsém.

Gyógyulásom útján

…Fáradt vagyok. Tudatosan.
Muszáj programokat szerveznem magamnak, mert életem újabb állomásához érkeztem. Ezt csak úgy élhetem meg könnyedén, ha jövő hétre kifárasztom magam.
Akkor nem kell gondolkodni, nem vágyom a szabadba… csak magam leszek egy lakásban, egyedül.
Ez az időszak olyan az én életemben, mint a sors fordító kerék.
Az ember mindent elveszíthet, de mindent meg is nyerhet. Bármi is történik velünk, tudnunk kell, hogy egyszer vége lesz, hiszen - mint a bolygók - a sors kerék is úgy forog velünk.
A változás lehet jó, és lehet rossz. Csakis rajtunk múlik, hogy e sors forduló után hogyan cselekszünk.
Az út nagyon fontos, amin megyünk. Az elmúlt időben talán még jobban megkaptam azokat az embereket, akiket valóban igaz barátaimnak vallhatok, és sajnos magamban kihúztam azokat, akikről eddig csak azt gondoltam, hogy fontosak az életemben.
Sokan voltak, most már csak néhányan maradtak.
Hiszem, hogy ők sosem fogják elengedni kezem, és amikor látják lelki zuhanásomat fel fognak emelni oda, ahová tartoznom kell.
Vagyis, mégsem leszek egyedül. Ha valami kell, Nekik szólhatok, bár ők kérés nélkül is tudom, törődnek majd velem.Ahogyan családom némely tagja is.
De ezt a csatát magamnak kell megvívnia. Egyszer már megtettem, ezek szerint akkor valamit elhibáztam. Hiszen, ha jelest kaptam volna, most nem készülnék az újabb megmérettetésre. Valamin elcsúsztam. Még nem tudom min.
Lehet, az orvosom tudja, csak nem mondja? Nem akar fájdalmat, nem akar összetört szem párt látni? Lehet ez a jó, lehet az ellenkezője? Ki tudja?
Én örök optimista vagyok. Jó párszor már felálltam arról a padlóról, ahol sokszor sokan sokáig pihennek. Több „pofon” után, én is rájöttem nem szabad ennyit időzni lent a mélyben, a sötétben.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy sértett sebeinket nyalogassuk, másokat hibáztassunk…
Csak egyet felejtenek el ezek az emberek: Önmagukat megvizsgálni. Mutogatni a másikra könnyű, de a saját tükrünkbe belenézni oly nehéz.
Már egy ideje nézem önmagam tükörképét. Látom a hibáimat, látom a kijavításra váró tulajdonságaimat. Az, hogy mindezt felismertem már nagydolog.
Mindegy hová is lyukadunk ki utunk végén, egy fontos dolog van, az pedig maga az út és nem a vég cél. Könnyen megszerzett dolgokat, nem tudjuk becsülni, értékelni, élvezni…könnyen veszni hagyjuk.
Ha betegségem útjának céljába beérek, már tudom, sosem teszek olyat, ami végett most az úton - bár mosolyogva - lépkedek. Nem hanyagolom el testem fájdalmait, nem fordítok hátat a megoldásnak. Mert nincs az a munka, nincs az a szerelem, nincs az a… ami mindezt hátrább tolhatja.
Sokszor sok mindenkivel és sok mindennel foglalkoztam. Önmagamat hanyagoltam.
Ez a megfelelésből fakadt. De ennek már vége. Ami a szívemen az a számon is. Olyan Krisztukásan.
És, ha ezt valaki nem érti? Ő nem szeret, csak elfogad. Én pedig szeretetre vágyom!
Hiszen betegségemet vagy is inkább állapotomat csak így, tudom legyőzni!
Jól szeretve, velük-együtt! Köszönöm Nektek!