Kegyetlen igazolás

Temetés. Gyűlölöm ezt a szót. Kín, fájdalom, magány, magyarázat keresése, és megannyi könnycsepp.
Ma ott jártam. Ki nem állhatom azt az érzést, amit mindez előhoz. A legmélyebb, legrejtettebb porcikámból is feltör ilyenkor minden. Kontrolálatlanná válok és a sós könnycseppek sem tudják megmondani mikor záródnak el végleg.
Borzalmas érzés volt látni unokabátyám arcán a folyamatosan záporozó könnyeket, és még most is itt cseng fülemben az az elkeseredett hang, ami a sóhajjal, a kilátástalansággal, a kétségbeeséssel, az értetlenséggel keveredett. Megtört, eltört minden.
És ott vannak a fiúk. Igen, akik elveszítették azt a nőt, aki simogatta arcukat, aki mindig mindent megengedett nekik, aki ha betegek voltak ágyuk mellett virrasztott, aki…
Minden egy szempillantás alatt történt. Éjjel még megnézte kedvenc sorozatát, aludni tért, hajnalban sóhajtott egyet, és végleg távozott… Tudom, a halálra nem lehet felkészülni. Az ilyenre pedig egészen biztosan nem.
Valójában a születésnapjára készültek, a virágokat is megrendelték már. Hogy az élet még kegyetlenebb legyen, tették mindezt halála előtt egy nappal. Az örömünnep, a gondtalan vigaszság, a sok mosoly és ölelés, pár napja lett volna, de ő már nem volt szeretteivel. Ő már máshol járt. Igazoltan hiányzott. A halál írta alá hiányzásának sorát. Kegyetlen igazolás, kiállhatatlan írás. Most ott van a fejfán.
Ahogy körbenéztem láttam, minden tekintet a földön lévő hótakarót kémleli, miközben értetlenül csóválják fejüket, potyognak azok a fránya könnyek… Megmagyarázhatatlan minden.
Megszámlálhatatlan ölelés, részvét nyilvánítás és könnyes szempár nézett ma szembe egymással.
Én nem bírtam. Nekem minden egyes hang a szívemig hatolt és ott egy recés kés forgatását éreztem. Néztem az előttem álló, itt maradt három fiút, és éreztem, pár percre magányom csendjére van szükségem. Elsétáltam onnan. Hóban hallottam lépteimet, a pap szövege, a föld moraja, és zokogásom, egyre halkult. Egy fa tövénél megálltam, visszafordultam, némán néztem rokonaimat. Légzésem is lassan egyenletessé vált. Gondolataimban átvillant, elmenekülök, a parkoló felé veszem az irányt, de lábaimnak mégsem bírtam megálljt parancsolni. Nem tudom honnan érkezett egy kevés erő, azonban valami belém költözött. Visszatértem oda, ahonnan elindultam, hogy egy utolsó pillantást vessek végső nyughelyére.
A megszámlálhatatlan koszorúkat, virágokat nem ide kellett volna elhelyezni. Ahhoz az asztalhoz kellett volna letennünk, ahol Ő ül mosolyogva, mi pedig kórusban mondjuk: Isten Éltessen még nagyon sokáig!
Unokatesóm egyik fiát zokogva öleltem át: -„Ma nőttél fel igazán. Most neked kell odaállnod, neked kell mindenkit tartanod. Figyelj oda édesapádra, kérlek!”
Mire mégszorosabban magához húzott és alig érthetően belesuttogta fülembe: -„Igen, igazad van, valóban ma nőttem fel, ezt én is így gondolom.”
Milyen kegyetlen az élet. Mennyi minden várt volna még erre a családra, mennyi közös szép emlék, ami mostantól már nem teljes, hiszen, már nem lehet velük, az, aki az egyik legfontosabb nő volt számukra. Mától már csak azt fogjuk mondani: -„Emlékszel, amikor…?” És igen. Múlt idő lesz minden, mert valaki már nincs velünk…
Hogy merre járhat? Biztos vagyok benne, hogy egy távoli csillagról szemléli szeretteit, onnan pedig mosolyogva azt üzeni:
-„Büszkék vagyok rátok, amiért talpra álltatok és elfogadtátok, hogy egyedül kellett hagyjalak titeket. De öröm látni, nélkülem is ilyen jól boldogultok. Szeretlek Benneteket!”
Ugye Katus, ezt mondod majd?