2010. január 30., szombat

Gomba

Már vágytam egy kis kimozdulásra. Csütörtökre időzítettük. Ez olyan búcsúsörözésnek is mondható, hiszen már nem lesz elég egy kósza gondolat, gyors tárcsázás: -„Nem iszunk meg egy sört?”
És egyik lábam itt, a másik az utca túloldalán, ahol a kis kockásterítős kerthelységben nagyokat beszélgettünk, zárásig csacsogtunk. A felszolgáló már mikor meglátott bennünket csak ennyit kérdezett:
-„pohárral, vagy korsóval?”
Szóval most is ide tértünk be. Levesek, pálinkák, sörök, és aki kocsival érkezett annak kávé, tea. :) Vártuk mikor kéri ki a kóláját is, hogy teljes legyen a koffein sora, de erre nem volt szükség, hiszen érkezése előtte már két finom pörkölésűt lehörpintett, az est hátralevő részében meg mi pörgettük :)
Elég hangosak lehettünk, mert egyszer csak azt vettem észre, körülöttünk mindenki gyorsan távozik. Kedves felszolgálónktól meg is érdeklődtem, „ez mind végettünk van?” Hááááát nem mondott erre határozott nemet.
Tesóm jutott eszembe, aki szintén felszolgáló és ő mindig is azt hangoztatja, a fizető vendégnél már csak egy jobb vendég létezik, a távozó. Szóval végül is mi csak besegítettünk nekik… Ha innen nézzük, akkor jó fejek voltunk.
Mentek a sztorik, a kacagások… és nem tudom honnan nekem mindig eszembe jutott a végén még valami, így a poént folyamatosan sikerült überelnem. Ezzel azt értem el, hogy az összes történet végén négy szempárral találtam szembe magam, akik várták a végleges befejezést. Nem tudom honnan jönnek ezek az abszolút spontán félmondatok, az elrejtett gondolatok, viccek… de mikor egy vulkánnál hirtelen erővel kitör a láva, na pont úgy jönnek az iruló-piruló forró csattanók nálam. Néha finoman, néha durvábban.

Mikor velem szemben ülő kedves barátnőm próbálta hátsólyát arrébb emelni, ezáltal a padról magával rántotta a párnát, megjegyezte:
-„Na, itt bénázok, itt szántok…”
-„Semmi baj, úgy is tudjuk, hogy nagy paraszt vagy”
:)

(Bocs, ezt nem hagyhattam ki innen sem)
Felidéztük a szilveszteri szenzációs telefonbeszélgetésünket, (legalábbis én még emlékeztem rá) megterveztük a szombatot, értesültem egy utazásról, közben asztalt verve kacarásztunk. Régen a Hahóta könyvekben nem volt ennyi humor, mint ott aznap este.
- „Ti tényleg plüss állatokkal alszotok? Friss házasok vagytok és mégis a plüssök kellenek?”
Ők csak összemosolyogtak, mi meg elkönyveltük… azok legalább mindig kéznél vannak…
Pénteken keresztbe tárcsáztunk vagy üzentünk a másiknak, és valamennyien kifejtettük milyen jól éreztük magunkat… szóval elkönyvelhettük az idei év eddigi legjobb estéjét.

Szombat reggel, 6.40-kor csörgött a vekker. Ezzel nem is lett volna semmi bajom, csakhogy 6 óra után pár perccel feküdtem le aludni. Természetesen addig Murattal skypoltam. Azt nem szerette volna ha elkések a jó előre megbeszélt és leszervezett programomról, ezért inkább még ébren maradt, biztos ami biztos alapon, telefonon ébresztett ő is… Szóval röpke 38 perces szundítás után mehettem a fürdőbe és vártam barátnőim telefonjait. Tudtam, hogy késni fognak, hiszen egész éjjel láttam (volt rá időm) szakad a hó. Ennek kifejezetten örültem volna, ha mondjuk kedvesemmel egy nagy hóban taposó séta lett volna a program, azt követően rétesezés és forraltborozás…
Egy picit elkalandoztam, szóval hol is tartottam? Ja igen a telefon.
- „Figyelj kések, mert reggel negyed óra kellett, míg kiszedtem a kocsit a hóból és az utak nehezen járhatóak, de megyek, várjál.”
Addig felöltöztem, csizmába bújtam, pulcsik, kabát, sapka, sál… és skype.
„Jó reggelt kívánok.” Jött az első üzenet tőle. „Szeretlek kedvesem.” Jól látok? Magyar szavak? Kivel beszélgetek? Megijedtem. Lehet rossz partnerrel levelezem? Gyorsan ránézek fotójára, ez Ő.
-„Nem angol vizsgára készülsz?”
- „De, de az alapszavakat nekem is tudnom kell magyarul :)”
Ja, ha ezek az alapok, akkor nem vitatkozom :)
Murat gyakran visel sapkákat. Ma, életében először megszemlézte rajtam hogyan is áll ez a fejfedő.
-„Oh, Honey, te sapkát viselsz? Mint egy gomba úgy nézel ki, de én szeretem. Ez egy édes gomba.”
Drága, ha tudnád, hogy időnként ez a gomba tud nagyon bolond és gyilkos is lenni, nem ezt mondanád.
Újra telefoncsörgés: -„Te figyelj, nincs nyitva még a lángosos. De az hagyján, hogy az nincs nyitva amelyiket ismertem, de azóta már jártam még három helyen, sehol nem kapok… Most mit tegyünk?”
- „Max veszünk kifliket, felvágottat, teát én már lefőztem, mind a termoszokban…”
Másik barátnőm hív. –„Lassan indulok, bemegyek érted.”
Újabb csörgés. –„Figyelj, mégis találtam nyitva lángosost, nálam a szajré.” Mennyire nem aggódtam, a reggeli végett. Ha Virág kitalálja, hogy hajnalban ezt szeretné enni illetve etetni, akkor ő bizony addig megy, ameddig meg nem csapja orrát eme finom tésztának illata.
Csöngetnek. –„Neked állandóan ellopják a lábtörlődet és a mostani akkora, hogy rá sem fér a cipőm, bele sem tudom törölni a lábam, ezért vettem neked egy normális méretűt. Tessék”

Hát ilyenek a barátaim. Imádom őket.
Aztán bevágtuk magunkat a kocsiba, kicsúszkáltunk az utca utolsó lakóparkjáig, ugyanis erre a remek időre nem tudtunk jobb programot szervezni magunknak, mint költöztetés. Kedves fiatal házaspár barátaim helyezték át lakhelyüket egy picivel arrébb, mi pedig felajánlottuk segítségünket, mert biztosak akartunk lenni abban, hogy tényleg messzebb kerülnek -e tőlünk... :)
Szépen sorban megérkezett mindenki, azonnal bele is vágtunk a dobozok lecipeléseibe… Persze ezt sem sikerült nagy kacajok, beszólások nélkül megoldanunk.
„Húzd meg, told meg állj alá, na meg emeld fel és add tovább, káromkodj, ha fejbe vág, költözködni jó… „ Ez nem az a társaság, amely a felelősségteljes feladatot is komolyan tudná venni. Nem számított, hogy átáztak a csizmáink, hogy a kabátunkból is csöpögött a víz, hogy csúszkáltunk, hogy valaki havat is lapátolt… mit nekünk nehézség?Mikor már megpakoltuk négykerekűinket és elfogyasztottuk a még meleg sajtos-tejfölös lángosunkat, elindultunk. De előtte gyors hó söprés az autókról és mit látok? Virág kezében egy kis ecset, azzal söprögeti a havat kocsijáról. -„Ja, hát ezért volt reggel ez a 15 perces késés. :) Ok, már értem...„
Pakolunk, pakolunk, pakolunk… Egyszer csak az egyik plüss állat, nevezetesen a kis Vakond által fogott vödörből mi hullik ki? Hát persze, hogy óvszerek garmada. Na, akkor nem csak az óvszer esett le, hanem a csütörtöki összemosolygás lényege is. :)
- "Eme látvány után értelemszerű, hogy plüssökkel alszanak! Ez valóban jó, ha karnyújtásnyira van tőlük. :)"
Szóval kimozdultunk. Sörözőbe, fagyba, hóba, hóesésbe … de mindegyikről órákat tudnék regélni, mert lehet, ebben a társaságban én vagyok a gomba, de, hogy más is bolond, abban biztos vagyok.

2010. január 22., péntek

Kegyetlen igazolás

Temetés. Gyűlölöm ezt a szót. Kín, fájdalom, magány, magyarázat keresése, és megannyi könnycsepp.
Ma ott jártam. Ki nem állhatom azt az érzést, amit mindez előhoz. A legmélyebb, legrejtettebb porcikámból is feltör ilyenkor minden. Kontrolálatlanná válok és a sós könnycseppek sem tudják megmondani mikor záródnak el végleg.
Borzalmas érzés volt látni unokabátyám arcán a folyamatosan záporozó könnyeket, és még most is itt cseng fülemben az az elkeseredett hang, ami a sóhajjal, a kilátástalansággal, a kétségbeeséssel, az értetlenséggel keveredett. Megtört, eltört minden.
És ott vannak a fiúk. Igen, akik elveszítették azt a nőt, aki simogatta arcukat, aki mindig mindent megengedett nekik, aki ha betegek voltak ágyuk mellett virrasztott, aki…
Minden egy szempillantás alatt történt. Éjjel még megnézte kedvenc sorozatát, aludni tért, hajnalban sóhajtott egyet, és végleg távozott… Tudom, a halálra nem lehet felkészülni. Az ilyenre pedig egészen biztosan nem.
Valójában a születésnapjára készültek, a virágokat is megrendelték már. Hogy az élet még kegyetlenebb legyen, tették mindezt halála előtt egy nappal. Az örömünnep, a gondtalan vigaszság, a sok mosoly és ölelés, pár napja lett volna, de ő már nem volt szeretteivel. Ő már máshol járt. Igazoltan hiányzott. A halál írta alá hiányzásának sorát. Kegyetlen igazolás, kiállhatatlan írás. Most ott van a fejfán.
Ahogy körbenéztem láttam, minden tekintet a földön lévő hótakarót kémleli, miközben értetlenül csóválják fejüket, potyognak azok a fránya könnyek… Megmagyarázhatatlan minden.
Megszámlálhatatlan ölelés, részvét nyilvánítás és könnyes szempár nézett ma szembe egymással.
Én nem bírtam. Nekem minden egyes hang a szívemig hatolt és ott egy recés kés forgatását éreztem. Néztem az előttem álló, itt maradt három fiút, és éreztem, pár percre magányom csendjére van szükségem. Elsétáltam onnan. Hóban hallottam lépteimet, a pap szövege, a föld moraja, és zokogásom, egyre halkult. Egy fa tövénél megálltam, visszafordultam, némán néztem rokonaimat. Légzésem is lassan egyenletessé vált. Gondolataimban átvillant, elmenekülök, a parkoló felé veszem az irányt, de lábaimnak mégsem bírtam megálljt parancsolni. Nem tudom honnan érkezett egy kevés erő, azonban valami belém költözött. Visszatértem oda, ahonnan elindultam, hogy egy utolsó pillantást vessek végső nyughelyére.

A megszámlálhatatlan koszorúkat, virágokat nem ide kellett volna elhelyezni. Ahhoz az asztalhoz kellett volna letennünk, ahol Ő ül mosolyogva, mi pedig kórusban mondjuk: Isten Éltessen még nagyon sokáig!
Unokatesóm egyik fiát zokogva öleltem át: -„Ma nőttél fel igazán. Most neked kell odaállnod, neked kell mindenkit tartanod. Figyelj oda édesapádra, kérlek!”

Mire mégszorosabban magához húzott és alig érthetően belesuttogta fülembe: -„Igen, igazad van, valóban ma nőttem fel, ezt én is így gondolom.”
Milyen kegyetlen az élet. Mennyi minden várt volna még erre a családra, mennyi közös szép emlék, ami mostantól már nem teljes, hiszen, már nem lehet velük, az, aki az egyik legfontosabb nő volt számukra. Mától már csak azt fogjuk mondani: -„Emlékszel, amikor…?” És igen. Múlt idő lesz minden, mert valaki már nincs velünk…

Hogy merre járhat? Biztos vagyok benne, hogy egy távoli csillagról szemléli szeretteit, onnan pedig mosolyogva azt üzeni:
-„Büszkék vagyok rátok, amiért talpra álltatok és elfogadtátok, hogy egyedül kellett hagyjalak titeket. De öröm látni, nélkülem is ilyen jól boldogultok. Szeretlek Benneteket!”
Ugye Katus, ezt mondod majd?

2010. január 19., kedd

Kire ütött ez a gyerek?

Gyarapodtunk. Na nem kilókban, hanem gyerekek számában. Igen, azért írtam többes számban, mert egy pocakból, rögtön ketten jöttek. Jó, nem egyszerre, azért öt perc különbség volt köztük, de az elenyésző időtartam. Az ultrahang megmutatta egyikük biztosan kislány lesz, a másik kis pocaklakó nemiszervileg viszont teljes titokban tartotta magát mindaddig, amíg világra nem jött. 21 óra 20 perckor fény derült a rejtélyre, Lili és Kata azaz két kiscsaj.
Családon belül kilenc hónapon keresztül mentek a találgatások és azt hiszem legtöbben, az egy fiú-egy lány párosítást jósolták.
Nem is tudom melyik a jobb „elosztás”. Talán mindig az, ami van, amit az ember az élettől kap. Ennek is így kellett történnie. Már nem lesznek olyan mondatok: „jaj de kár, pedig milyen jó lett volna…”
Mostantól mindenki a szép szempárokban, az apró tappancsokban, a kis ujjaikban, a parányi füleikben ... gyönyörködik majd.
Ahogy az lenni szokott a rokonság az ikerek vonásait hasonlítgatni fogja hol az unokahúgomra, vagyis az édesanyára, hol az édesapára, hol a nagyszülőkre… és évek múlva megérkezünk Janikovszky Éva „Kire ütött ez a gyerek” tartalommal megtöltött mondatához.
Nálunk eme kérdés válasza vitathatatlan, megkérdőjelezhetetlen, egyértelmű.
Szombaton keresztfiam (bátyám középső gyermeke, Zsombor) telefonjára ugrottam ki az ágyból:
- "Szia, ébresztettelek?
- Igen
- Szuper! Figyelj reggeli után indulnánk hozzád, úgyhogy keljél fel."
Tesóm viccesen azért megkérdezte kis családjától:
-"Minek menjek be húgomhoz, mikor ha lányomra ránézek, egy az egyben őt látom . Cserfes, izgő-mozgó, nagyszájú, feleselő…"
A fiúk, ha rosszak és civakodnak, különböző mondatokban ismét én kerülök terítékre. „Kriszta pont ilyen volt…, olyanok vagytok, mint a nagynénétek… akár csak a húgom… ”
Szóval az én családomban, (szüleim és bátyám között) ebben az egy kérdésben nagyon nagy az egyetértés:
nálunk állítólag minden gyerek rám hasonlít :)

2010. január 16., szombat

Amíg nem késő

Haragszol valakire? Pedig fel kéne hívnod, de mégsem tudod megtenni azt a lépést, mert a belsőd nem engedi. Ezt inkább a másiktól várod el? Neki kéne bocsánatot kérnie…? Tényleg ezek számítanak? Tényleg nekünk kell magunkban hordozni a sebeket?
Mért tesszük mindezt? Mert önzőek vagyunk, mert csak magunkat látjuk? Mert a sértett felünk nem engedi jól gondolkodni az eszünket? Mire jó ez? Hová vezet? Ki tudja.
Azt gondolom, sokan vannak olyanok, akiknek szívünk szerint megmondanánk: -„te lüke, én valójában nem haragszom rád… gyere ide, átölellek és máris minden meg van bocsájtva.” A szavaknak hihetetlen erejük van. Ha valaki úgy távozik egy nagyon messzi mezőre, hogy a valós érzelmi arcunkat már nem láthatta, hiszen addigra még az ész nem harcolt meg a szívvel, akkor utána önmagunkat mivel nyugtatjuk? Mivel magyarázzuk meg az elkésett gondolatot? Ő sem keresett, ő is hibázott… És a lelkiismeretet ezzel le is csillapítottuk? Tényleg a múltat kell folyamatosan nézni és magyarázni, mint egy bizonyítványt? Nem a jövőt kéne megédesíteni, amíg lehet. Hát igen, csak addig, amíg lehet!
És ahol minden rendben van? Ahol épp nagy a boldogság és úgy távozik végleg valaki? Amikor egy reggel a hitvesi ágyból már sosem ébred fel az a nő, aki ellátta a családot, aki dolgozott, aki a szeretteinek élt… akivel minden rendben volt. Na ilyenkor mit mond az ember? Őszintén sajnálom!? Ennyi elég? Az itt maradottak fájdalmánál nincs nagyobb, mélyebbre hatoló, mélyebbre nyilalló érzés. Ezt a fájdalmat a fehér lepelbe költözött szellem cselekedetének végeredményének tette okozta. És mindez az itt maradottaknak a legfelfoghatatlanabb, megmagyarázhatatlan…
Nem bírom felhívni unokatesómat. Nem tudom azt mondani, hogy inkább annak örülj, a feleséged ilyen sokáig a te párod a te szerelmed, a te társad volt. Imádott Nagymamámnál ezt könnyebb volt elhitetni, könnyebb volt elfogadni, könnyebb volt megmagyarázni saját magamnak, hiszen ő 94 évesen tett egy utolsó sétát… majd sosem tért vissza. Na de ebben az esetben még ezt sem tudom „mentségnek”, magyarázatnak, megnyugvásnak felhozni.
A halál az a folyamat, amikor az élő szervezet komplex működése leáll. De az emlékek a fotók, a felvételek mindenkiben örökké tovább élnek. Valójában már nélküle.
Ebben a családban nincs harag, nincs gyűlölet, nincs megvetés… csak segítség, összejárás, ünneplések és rengeteg szeretet. Akkor mért ide kopogtatott be éjjel, mért ide lépett be ez a fehér köpenybe bújt „ismerős”, mért fogta le a vergődő szívet, mért csukta le végleg a szemet és mért mondta ki: elnémuljatok!? Mért kellett erre megszűnnie minden fájdalomnak, és elhalnia a szív dobbanásának… Nem értem. Nem is fogom. Sosem.
Nemrég még nálunk jártak. Szüleimnél és nálam. Több napra jöttek, jól érezték magukat. Nem voltak jelek, nem volt semmi rosszra utaló mondhatni figyelemfelkeltő rosszullét. Semmi nem volt. Csak jókedv és vidámság. Ennyi. És ezt most egy pillantás alatt kirántották.
Neki egy pillantás, de akik itt maradtak? Azoknak nincs olyan pillantásuk, amikor ne emlékezzenek rá. Mert ez a szék, ezt mondja, ez a takaró azt meséli, erről a virágról az jut eszembe… Igen, már csak emlékek. De legalább valami… Bár ez kevés vigasz.
Nem tudok mit mondani. Nem megy. Cserbenhagyott minden elfogadható szó, minden indok, minden vigasz. Ma nem megy…
Ui: Kérlek ha haragszol valakire hívd fel, vagy üzenj neki… dobd félre értelmetlenül önző viselkedésed és mond el neki mennyire szereted… mert sosem tudhatod a lelkiismereteddel mikor kell szembe nézned. Ha nem cselekszel, akkor, az valamikor már túl késő lesz.
Anyu, apu, tesóm, gyerekek, kedvesem, rokonok, barátnők, barátok… mindannyiótokat szeretlek!
Nekem is van egy "tartozásom".
11 éves barátság fájó sebét én is magamban hordozom.
Zsuzsa, tudom, hogy olvasod a blogot, és azt is tudom egymásra várunk egy mondattal.
Én megteszem: Nem haragszom…

2010. január 15., péntek

Súlyok

Megismételtük a csajos délutánt… Azt ígértem nekik legkésőbb négyre itthon vagyok. Pontosan tudtam ehhez háromkor, na jó, legkésőbb fél négykor le kell lépnem a cégtől. Egész nap az órámat lestem, mert reggel óta tudtam, nekem szükségem volt erre a beszélgetős kikapcsolódós órákra. Főnököm 10-17h-ig tévé felvételen, úgy gondoltam, simán eljövök bentről. Három órakor már elkezdtem ficegni a széken, lassan befejeztem az aznapi drogos könyv adagját, majd elmostam magam után a kávés, teás bögréket, még ránéztem az e-mailekre, gyors csevej a többiekkel, és éppen gépemet kapcsoltam le, mikor főnököm felhívta kolleganőmet. Rövid eszmecsere, elbúcsúznak. Kabátban állok, hívom Erika barátnőmet. –„Tudom tartani a megbeszélt időt, négykor nálam.”
Most kollegám telefonja csörög. Hát ki az? Persze, hogy a főnököm. Ilyet? Most akkor mikor lépjek le? Fújjam le a mindenki által várt délutánt, és üljek vissza írjak tovább… várjak, míg engem is felhív? Vagy ma kihagy a sorból? Ááá, mért ilyen kiszámíthatatlan? Rápillantok a faliórára, éppen két felvétel közti szünet van, következő műsor felvétele négykor… de addigra nekem haza kell érnem. Megígértem a csajoknak. Még az lenne szép, ha ajtóm előtti apró lábtörlőmön topognának, mert nekem hült helyem. Oké, hogy ők hozzák a padlizsánkrémet, na de azt eszegetni önmagában, nem olyan jó. Telefonvonal bontása…
- „Engem nem kérdezett?”
- „Most nem”
– vigyorog hozzá kajánul kedves „Maresis” kollegám. Na, most mit csináljak? Mivel hétvégére a drogos könyvvel kapcsolatos munkát bepakoltam táskámba, úgy voltam vele, eleget fogok pluszban írni, a következő két napban, nekem jár ez a korai elmenetel. Nézem a telefonom. Hát ez bizony most nem csörög. Kihagy a szórásból? Pedig nem szokása…
-„Mindegy, én megyek.”

Ahogy hazaértem, még kabátban, csizmában topogok, mikor kapucsengőm hangját máris hallom. Először Erika, majd Virág érkezik. Gyorsan nekiálltam a habos kávé készítésének, közben arra lettem figyelmes, valami csúszó hangot hallok parkettámon. Virág, egy nagy doboz nagyságú zacskót maga után húzva, megjelent nappalim sarkában.
–„Hát ez meg mi? Kenyérsütőgép?"
-„Igen, mert probiotikus kenyeret fogunk enni.”

-„Mi van? Azt akarod mondani, hogy most fogsz nekünk a padlizsánkrémhez kenyeret sütni?”

–„De mi olyan éhesek vagyunk, hogy addig már nem bírjuk ki.”
Majd Virág elővarázsolja a gép mellett megbúvó zacskókat is. Konyhám átadópultjára csak pakolja, pakolja, pakolja... Minden teljes kiőrlésű, minden csökkentett szénhidráttartalmú. Tészták, kekszek, lisztek, snack…
-„Krisztuka minap felhívott, hogy befordult amiért ismét jönnek fel rá a kilók. Na tessék! Ezt bármikor eheted, ebből meg süss magadnak kenyeret. Csak beledobálod, beprogramozod és kész. Ha megéhezel, lelkiismeret-furdalás nélkül ezeket nyugodtan majszolhatod.”
-„Édes kis Virágom ezt most komolyan mondod? De, de, de…”

-„Nincs semmi de. Ha így lehet segíteni rajtad, akkor itt van minden.”
Erika rám néz, furán végigmér -„Mért meghíztál?”
„-Aha, nem látod. Rakódnak rám a kilók.”
-„Dehogy, te tavaly is így néztél ki.”

-„A csudát. Ismét felborultak a hormonjaim, össze-vissza rakoncátlankodnak. Ha nem eszem, akkor is hízok. Ma egy alma és egy kevés paradicsomleves lakozik gyomromban. Most még eszem veletek egy kevés padlizsánt, aztán mára befejeztem. Ja, bocs, a bicikli azért van a nappali közepén, mert tegnap ismét felpattantam rá, tekertem ötven percet. Muszáj. Muszáj valamit kezdenem magammal, mert ezt már én nem bírom elviselni. Amit leadtam, pikk-pakk jön vissza. Murat azt mondja, így szeret, ahogy vagyok, nem kell fogyókúráznom. Na de nekem nem jó már ez az állapot Utálom magam, nem bírom elviselni. ”
Mielőtt belevetettük magunkat magánéletünk válságainak (milyen válság? Hülye vagyok, ezt a szót már nem ismerjük) megbeszélésébe előtte gyorsan megvitattuk, hogy jóddiétát kell újra beiktatnom. Amikor is semmi tejtermék, pá-pá sajt, vaj, tejszín, tojás, tejföl, majonéz… és piros ételfestéket tartalmazó ételek. Ismét rántás nélkül ehetem a főztömet, újra frankfurti leves tejföl nélkül, nincs főzelék, se öntetes, szószos kaja… zöldség, és hús lesz hegyén hátán, na meg Virág "termékei". Egyszer már sikerrel abszolváltam, amikor orvosom a radiojód sugárkezelés előtti hónapokban a pajzsmirigyem végett mindezt beiktatta étrendembe. Vagyis inkább kiiktatta étrendemből. Ez akkor segített rajtam. Most is ez a megoldás, ez a kulcsa mindennek.

Szóval muszáj újra előhívnom ezeket a filmszalagokat, mert különben dagadt madárnak fognak szólítani. Azt meg azért mégsem akarhatom…
Elvégre Krisztuka vagy Panka vagyok, és nem a Gombóc Artúr.

Ui: A padlizsánkrém isteni volt még updates kenyérrel is :)


2010. január 12., kedd

Kihívások

Felriadtam. Sms. „Ha reggel, inkább nyolc órakor hívsz, (magyar idő szerint) akkor én boldog leszek. Szeretlek.” Igen, Murat volt az. Előző este megbeszéltük, hétkor keltem, mert még tanulnia kell. Vizsgaidőszak van az egyetemen és a délutáni vizsgára jócskán volna mit átnéznie. Ezeket a sorokat 5.58-kor sikerült elküldenie, amin picit meglepődtem, de hát ő tudja. Oké, akkor egy órával többet alszik, aztán könyörtelenül keltegetni fogom.
Éppen gyalogoltam ki a villamoshoz, mikor tárcsázom számát. Felveszi, vonal végén nagy csönd. Leteszem, újra tárcsázom. Megismétlődik újra ugyanez. Majd, egy nagyon fáradt hang beleszól.
-„Nem akarok felkelni. Még egy órát had aludjak.”
Erős szembe szélben megyek, szemem könnye kifolyik, fázom...
-„Nézd, én sem akarok ma bemenni dolgozni, de muszáj. Neked délután vizsgád van, és nem készültél rá, tehát gyerünk felkelni.
-„Nem szeretném, még egy órát aludni akarok.” – folyton csak ezt hajtogatta. Nem volt mit tenni, na jó esélyem sem volt mást tenni, belementem a dologba.
-„De utána már muszáj felkelned, nemsokára hívlak.”
Beérek munkahelyemre, teszek-veszek, hatvan perc letelt, ismét telefonálok. Megint csak ezt hallom:
-„Nem akarok felkelni, még egy órát szeretnék aludni.”
„Na azt már nem. Nem érted? Nem készültél a vizsgádra… Mit nem lehet ezen megérteni? Hallani akarom, amint csoszogsz a tappancsaiddal. Gyerünk.”
Újra csend.
-„Jó, felkeltem.” Semmi neszt nem hallok, a lépteit meg pláne nem.
-„Nem, nem, nincs csoszogás…” Menni úgysem tudna, hiszen alig aludt… Picit mérges lettem rá, mert hol van a felelősség? Hol van a kötelességérzet? Nem értem.
-„Jó, jó, felkelek. Tényleg! Pedig még szeretnék egy órát aludni.”
Azért újabb hatvan perc letelte után újra tárcsáztam, de akkor már tényleg tanult.
Muratot ismerve és az eddigi tapasztalat alapján azt kell mondanom, valójában annak kellett volna örülnöm, hogy egyáltalán meghallotta a telefoncsörgést, és még fel is vette. Ugyanis többször előfordult már, hogy annyira mélyen aludt, nem hallott semmit, vagy ha hallotta, akkor kinyomta. Majd amint feleszmélt visszahívott, elnézését kért… egyszerűen ezek a reggeli kelések nem mennek neki. Néha lehetetlen küldetésnek érzem, de hát ettől szép az élet. A kihívások :)
Apropó, kihívások! Ma megtudtam, az életfogytiglanos könyvet már jövő héten kezdem főnökömmel írni, szerkeszteni… ettől még nem is lepődtem meg. Na, de hogy bejött mellé még egy. Ha már börtön, ha már brutális gyilkosságok, nekem már meg sem fog kottyanni egy heroinista lány élete. (erről majd máskor írok, félelmetesen brutális és megdöbbentő lesz) Tudtam, hogy idén ezzel is ki akar jönni a könyvpiacra, de hogy párhuzamosan írjuk együtt a két könyvet arra nem voltam felkészülve.
-„Jövő héttől akkor mi ketten kezdjük. Úgy készüljön sok munkánk lesz.”
Szánó-bánó arckifejezésemmel csak ennyit mondtam: -„de azzal még nem tartok sehol.”
-„Hát ez szomorú, akkor már mától sok munkája van.”

Oh remek.
Este skype hangom jelez… „a vizsga nem volt valami jó. De figyelj, nemrég láttam, hogy én hajnalban írtam neked sms-t? Nem értem, hogy lehetett ez, mert én aludtam, nem emlékszem rá. Már nem csak veled álmodom minden éjjel, de még írok is neked. Függővé váltam tőled.”
Erre a szóra rögtön a heroinista jutott eszembe, aki letette a drogot.
Murat kérlek, te le ne gyere a szerről.

2010. január 10., vasárnap

Heti Hetes

Heti Hetes felvételen jártam. Kolleganőm még tavaly szólt, hogy január 8-ra ne csináljak programot, mert megyünk. Megmondom őszintén sosem jutott eszembe, hogy valamikor szándékomban álljon elmenni egy ilyen felvételre. A televízió stúdiók, a kamerák, a technika engem már nem köt le. Láttam belőlük épp eleget. Szereplők közül vannak olyanok, akiket kedvelek, de sosem éreztem vágyat, hogy itt is megnézzem őket. Mivel kedves RTL-es fiú névre szóló jegyeinket a portán elhelyezte, nem volt mit tenni, mennünk kellett.
Egész délelőtt azon poénkodtunk, hogy főnököm legújabb könyveiből viszünk néhányat és a felvétel alatt az egyik kamera fölött lassan leengedjük, hogy vágóképnek látszódjon… Vagy egy váratlan pillanatban felállunk és kiviszünk mindenkinek egyet-egyet belőle, mondván a Főnök küldi. Úgyis éveken keresztül itt is mondta a magáét.
Időben le akartunk lépni a munkahelyünkről, ugyanis kényelmesen el akartunk készülni mindennel. És mivel nekem van a legnagyobb szám, ezért ez a megtisztelő feladat rám maradt. De ő még egy felvételt szeretett volna készíteni, azt is csak másfél óra múlva… Mire közöltem, hogy –„nekünk mennünk kellene…” Rám nézett és higgadtan ennyit mondott: -„Ez a maguk problémája.” Én meg teljes nyugalommal rávágtam. –„Maga nem jól értette. Nem problémánk, hanem programunk van.” Na, hát ritkán láttam ekkorát nevetni… mondanom sem kell, azonnal programunkra engedett. Szóval irány a cukrászda, majd hozzám. Smink, „hajszobrászás” átöltözés és elkésve indulás. VIP jegyeink voltak, tehát nem aggódtunk. A hangulatért felelős fiú, már majdnem befejezte a közönség jókedvre hangolását, mikor beléptünk a stúdiótérbe. Kolleganőm persze odalépett hozzá, és tájékoztatást kért, hova is szólnak jegyeink. Egy csöppet sem hívtuk fel magunkra a figyelmet. Á, dehogy. Mindenki minket nézett, mint két hülye aki éppen tanakodik, és odavannak a VIP jegyeikkel, ráadásul még el is késtek… A végén leültünk az egyik sor végére (pontosabban a lépcsőre) és máris indult a show. Ha röviden kell megfogalmazni, akkor azt mondom: Hosszú volt és vontatott. Valójában majdnem két és félóra a felvétel, amiből ötven perc kerül képernyőre. Amennyiben az egész vágatlanul, élőben menne adásba, nem lenne ennyire népszerű műsor.
Farkasházy agyonbeszélte, Bajor egy poént sem tudott végig mondani, Gálvölgyi, Hernádi a szokásosat produkálta. Legalább a Hajós és a Steve jók voltak. Kolleganőmmel összenéztünk és azt mondtuk, hogy az egyik viccesnek mondható résznél hangosan felröhögünk, legalább valami történjen. Sikerrel is jártunk. Jáksó oda is szólt az éppen akkor beszélő -senki ne csodálkozzon- Teddynek, hogy várjon, mert a hölgyek rosszul lettek, úgy nevetnek… Néhány poén még most is itt cseng fülemben, amit ez a két számomra szimpatikus jó ember halkan bemondott, bár azt meg a közönség nem értette, pedig azok igazán nagyot szóltak.

A fiú, aki a hangulatért volt felelős emelgette kis kezeit, intett mikor kell tapsolni. Mi megcsináltuk az ellenkezőét is. Amikor nem intett, de a már említett személyektől jó poént hallottunk (halkan) mi tapsoltunk… ezáltal belevittük a közönséget is a jókedvbe. :) Szóval erről annyit mondhatok, itt is jártam, semmi többet.
A műsorban szó volt, hogy Hajós Andrásnak az az álma, bemenjen egy Ápiszba vegyen egy vonalzót és 38 cm-t mérhessen vele. Mi ketten felvisítottunk, a közönség fapofával ült tovább, majd Hajós odanézett felénk, és folytatta: -„visszahúzódott állapotban.” :) Na mi kitaláltuk Bandinak jövő héten küldünk egy vonalzót, 38cm-t alkoholos filccel kiemeljük és ráírjuk: „Mindenkinek van egy álma…”
Aztán kolleganőmnek is volt egy álma. Meg akart ismerni egy fiút az egyik sörözőben. Így lementünk oda, de a hely teljesen teltházon működött, nekem pedig nem volt kedvem hering formájában eltölteni az est hátralevő részét. Ő beijedt a tömegtől, vagy amiért a fiú nem ugrott hirtelen a nyakába, vagy a kettőtől együtt, ezt még én sem tudom, ezért átvettem a ceremóniamester szerepet. Váltottam a fiúval pár mondatot. Kiderült vasárnap is dolgozik, foglal nekünk asztalt és délután mikor nincsenek sokan (legalábbis ebben reménykedünk) akkor visszatérünk. Ide biztosan, a Heti hetesre nem.


Ui: Imént lett vége a Heti Hetesnek. Nem küldünk vonalzót, nem vágták be a 38 cm-es poént... Mekkora balfékek.

2010. január 6., szerda

Hiniki

Tegnap este olyan Szex és New York-os beszélgetésre nálam jártak a csajok. Vettem padlizsánkrémet, paradicsomot, kenyeret, készítettem habos kávét, kanapé közepén elhelyeztem a százas papírzsebkendőt és percenként néztem az órámat. Nagy volt a szájuk, azt mondták már 15.45-kor itt fognak topogni a bejárati ajtóm előtt. 15.55 még semmi. Én meg munkahelyről leléptem, hogy azért mégse ők várjanak haza, hanem én fogadjam vendégeimet. Na szép. Virág érkezett először, akivel azonnal bele is kezdtünk a kellemetlenségek megbeszélésébe. Aztán befutott Erika is. Mára teljes a csajos csapat. Problémák, érvek, ellenérve, pro-kontra… Nem kíméltük egymást. Annyira okosak vagyunk, ha a másik életét kell megoldani, hogy ihaj.
Először Virág volt a céltábla. Szegényt nagyon megtapostuk. Sokszor még fel sem eszmélt, mi már újra ráléptünk… ő meg egyre lejjebb süllyedt nem csak a kanapén, hanem a gondolataiba is. Mindezt azért tettük, hogy amikor újra kinyílik akkor egy másmilyen szemlélettel látó (nem csak néző) nem önostorozó lány legyen. Mikor már teljesen felfordítottuk, hirtelen huszárvágással másik barátnőmet kezdtem el kérdezgetni. Na, Virág szeme felcsillant, hirtelen feléledt, velem tartott. Kínpadra ültetett Erika, egy gyenge kísérlettel próbált bástyákat maga elé húzni, nem megérteni jó néhány gondolatot, de talán csak az időt akarta húzni vele. Megjegyzem elsőre is beláthatta volna, nem menekül, ez itt az oroszlánbarlang. :) Mindent kimondott, minden lehetőséget felvázolt, és talán meg is értette a néha nagyon bántó, szívbe markoló kemény gondolatainkat.

Szóval a viharos életek mennydörgéseinek miértje és talán a közeli lépések, vagyis megoldások, végül is néha játszi könnyedséggel kerültek terítékre.
Végén egyszerre néztek rám.

-„Én? De csajok most velem minden rendben. Még.”
Aztán éjjel ezt a mondatot már nem így mondtam volna. Már én is panasszal éltem volna. De ismerjük, „pénztártól való távozás után, reklamációt nem fogadunk el.” Éjfélkor már nem akartam felcsörögni őket, már nem akartam egy következő válságstábot összetrombitálni. A padlizsánkrém egyébként is borzalmasan rossz volt, az aranyhalam nem teljesítette kívánságainkat, így már csak a nyugodt idegrendszeremben és a reggelben bíztam. Amikor is csipás szemeimet még talán ki sem nyitottam, de máris tárcsázhattam, előhozakodtam az éjszakai fejleményekkel. Munkába, unottan, nyűgösen, kedvtelenül és kialvatlanul mentem. Két óra kevés volt erre… Ráadásul főnököm is visszajött külföldi pihenéséből, újra a fedélzetre váltott jegyet, ami számunkra a szokásos munkát jelentette. Már előre láttam azt a sok átbeszélni valót, a munkába való fejest ugrást… De mégsem így történt. Ma valamiért annyira jól keverték a kártyát, hogy talán elsőre leosztották a 21-et. Főnököm sztorizgatott, amit nem csak a tv-ben tesz meg, :) mi pedig csak nevettünk. Külföldi élményei minden problémát feledtettek. Egy tenger melletti, 5*-os szálloda vendége volt. Finom italok, ételek, medencék, masszírozások… Mi kell még?
Mi az, ami a nagy melegben a legjobban hűti a szomjat? A sör. Ahogyan a gyöngyöző hab remeg a tetején, és a pára kicsapódik a pohárra, egy csepp folyadék kúszik le az oldalán… Hát igen. Ezt a képet előidézve, ő is ilyen nedűt szeretett volna meginni. Angolul odaszólt a pincérhez: -„Milyen sörük van?”
-„Stella … és Hiniki” –
felelte. Mindezek után választásból, az első fajta maradt, mert erről a Hinikiről ő még nem hallott. De a medence partján folyamatosan ez az angolnak hitt szó ütötte meg a fülét. „Hiniki”, „Hiniki jó lesz.” 20 perc múlva újra, „Hinikit kérek.” Következő nap ugyanez eljátszódik… és a harmadik napon is. De, akkor már beújított: -„Kérek egy Hinikit.” És, és, és… mit kapott. Heinekent, a
mi nem más, mint főnököm kedvenc söre.
Szóval csajok ez a Hiniki olyan lehet, mint a tegnapi beszélgetésünk. Elméletben kiválóan megoldottuk a problémát, de valójában nem is tudjuk, mi van a másik (pasik) fejében, mindaddig, amíg végre le nem ülünk őszintén beszélgetni azzal a személlyel, aki bántott, akit már nem tudunk elviselni, aki becsapott… Maradhatunk a réginél, a jól beváltnál, de ti már mást akartok, jobbra vágytok, csak merjétek „kikérni”.
Szóval lányok: A küldetés fedőneve: Hiniki

2010. január 4., hétfő

Micsoda évkezdet

Épeszű ember két ünnep között pihen, nagyokat sétál, családot látogat, elutazik síelni… ezzel szemben én mit csinálok? Már megint a munkát részesítem előnyben. De nem azért, mert nem akarok tudomást szerezni az élet nehézségéről, nem azért mert menekülök, most végre nem ez az indok! Mindez már csak a múlt! Ezt akkor tettem, amikor nagyon megtiportak, amikor egy hirtelen mozdulattal kihúzták alólam a talajt és újra kellett indítanom életem. Ebben a pillanatban választásom indoka teljesen más volt.
Tavalyi év utolsó dolgos napjaiban főnökömmel átbeszéltem a következő könyv körüli teendőket. Valójában kérdéseimen meglepődött, és nem értette mért hozom elő ezt a témát, hiszen még csak karácsony előtt került boltokba az előző írás... Én érveltem, hogy a hanganyaga már készen, szépen, ráérősen el lehetne kezdeni ténykedni vele... De ő csak nyugalomra intett, megnyugtatott, ilyen téren egy kis pihenő következik, most másra kell koncentrálnunk. Nem tudom miért, számomra is megmagyarázhatatlan, fura érzés futott át rajtam. Szavai ellenére, valamiért mégsem hagyott nyugodni a dolog, ezért újra nekikezdtem a témának. Látta, nagyon határozottan akarom tudni az ütemtervet, szóval kénytelen volt kicsikarni magából egy megközelítőleges dátumot. Az időpontot hallva gyorsan osztottam, szoroztam. Még nincs előkészítve az egész, aztán napokig,
hetekig, (na jó, több, mint egy hónapot) dolgozom egy szerkesztővel, majd a korrektúrázóval, jöhet a tördelő, végül átnézzük, egyeztetjük, javítjuk mielőtt nyomdába menne, akkor… lemerevedtem. Na neee. Ha tartjuk az elhangzott tempót, nagyon nagy az esélye annak, hogy repülőjegyem dátumának napja körül finishelünk. Azt már nem. Két okból sem. 1, én utazni akarok. 2, ezt az őrületet, amit decemberben véghezvittünk, nem akarom még egyszer átélni. "Na most légy okos Kriszta” –gondoltam. Repülőjegyem már megvan, erre a munka végett, lehet nem tudok felszállni? Ez nem húzhatja keresztbe külföldi látogatásomat. Azt már nem! Mielőtt főnököm feleszmélt volna, hogy a két dátum nagyon nagy valószínűséggel üti egymást, én villámgyorsan átgondoltam: ha még decemberben abszolválom az első periódus hiányzó részét, akkor a szerkesztővel, korrektúrázóval, tördelővel... igen, ez a megoldás. Előbb készen vagyok, mint az utazás kezdete. Gyorsan, hadarva, megszólaltam: -„Bevállalom a két ünnep közti munkát. Mire hazajön a külföldi pihenéséből, készen leszek a könyv kéziratának nyers változatával.” Ő csodálkozva rám nézett, azt követően iziben rábólintott, én meg megnyertem az év végi és egyben év eleji „nagyszerű” munkát. Juhéjjj.
Egy lépéssel mindenképpen előrébb akarok járni az ütemezett itinernél. Először úgy terveztem, majd apránként, minden nap pár órát foglalkozom vele. Aztán halogattam, hiszen én is pihenésre vágytam. Majd mikor már nem napolhattam tovább, belevágtam. Hallgattam a kazettákat, amin ilyen és ehhez hasonló kérdések hallhatóak:
„-Hogy történt a bűncselekmény?
-Kit ölt meg először?
-Baltával támadt rájuk?
-Mindenkit megölt?
-Hogyan tette?
-Lehet jobban járt volna egy halálbüntetéssel?”
Igen, jól olvassátok. Életfogytiglanos emberek gondolataikkal, elmeséléseikkel, borzalmaikkal vettem magam körül. Azt hiszem, ezzel a témával nem lehet jókor foglalkozni. Itt elfelejtődik, hogy a karácsony, a szeretet ünnepe után vagyunk és zárjuk az évet, amikor pozitívan indítjuk a 2010-et… és nekem is erre kellene koncentrálnom. Helyette éjszakánként azon morfondíroztam, ezeknek az embereknek milyen lehet a lelkük?
Milyen lehet a lelki világuk? Mi inspirálja őket a brutális gyilkosságok elkövetésekor…?
Tervem ellenére nagyon hamar végeztem az előkészületi munkával, mert engem is érdekeltek saját kérdéseim válaszai. Döbbenetes történetek, félelmetes kijelentések, borzalmak ...
Micsoda évkezdet volt ez nekem! Erre szokták azt mondani, ennél már csak jobb jöhet…