A járat késik

„…És ahogy közelednek a napok érzem, látom, tudom egyre közelebb kerülök a megoldáshoz. Tartok picit, bár nem tudom, mitől félek. Még nem tudom megfogalmazni a félelem, a megkönnyebbülés, a teher vagy mi az, ami félelmet generál bennem. Majd választ adok erre Neked, de csak akkor fogom tökéletesen, nyugodt fejjel megmondani mitől van ez, ha előttem áll. Akkor fogom lemérni önmagam érzéseit, belső dolgait. Addig csak egy képzelt félelem lehet bennem. Vagy nem? Nem tudom. Talán ezért sem akarok vetítgetni magamnak képeket, ezért sem akarok foglalkozni mélyen vele... Hiszen nem látok tisztán. A tisztátlan kép csak akkor tud kitisztulni, ha megkapom a zavaros, vagy csak zavarosnak vélt részeit is…”

Ki tudja megmondani, hányszor csalódunk az életben? Van ennek száma, esetleg egy megoldásra váró képlete… Matekból mindig hülye voltam, a számokhoz sosem értettem. Emlékszem ahányszor kihívtak egy feladat végett a táblához, én begörcsöltem, elfelejtettem mindent… ha a helyemen kellett megoldani ott sem ment, de az legalább nem volt megalázó. :-)
Szóval milyen életperiódusban érnek minket csalódások? Létezik rá recept? Ha valakinek van, kérem, azonnal írjon. Nekem szükségem volna rá. Csalódásunk sok mindenből fakadhat. Egy árulás végett, egy becsapás végett egy nem őszinte e-mail végett, idő végett… okozhatja férfi, nő, szülő, barát… Akárki. Az ember könnyen megjegyzi, ki bántotta meg. Sokkal nehezebb - és sokkal, szeretettelibb - azt felidézni, mit tanultunk abból, hogy túléltük ezt a bántást, és hogy továbbléptünk. De ehhez idő kell. És mért kapjuk? Hogy térjünk észhez? Hogy meglássuk a másik igaz arcát? Vagy, mert még nem voltunk igazán felkészülve a feladatra? Miért? Buborékfelhők suhannak fejem felett, amikben ezernyi megválaszolatlan kérdések villognak. Erősen pulzál, mert felidegesítettek. Olyan helyzetbe kerültem, amiről nem tehetek, amibe beleszólásom nincs, amin változtatni egyelőre nem tudok. A teendőm, nem más, mint az elfogadás. És mindezt feltétel nélkül kell tennem. Ilyenkor nem szeretem az élet társasjátékát, mert azt érzem, azt a számot dobtam, ami az „egyszer kimaradsz a dobásból” mezőre léptetett. Várni, várni, várni… na de mindig csak várni? A repülőgépek késhetnek, az e-mailek is… A be nem tervezett dolgok ezért tudnak a legédesebbek lenni, mert nem várjuk, mert nem készülünk rá. És most áldom az eszem, hogy betartottam önmagam szabályát: „a probléma csak akkor lép életbe, amikor már előttünk van.”
Megkíméltem magam rengeteg álmatlan éjszakán, sok reményt vesztett majd vissza talált érzéstől és még ki tudja mennyi mindentől.

„… Látod, tényleg nem volt itt az ideje ennek a problémának a megoldására. Ezért nem éreztem késztetést a gondolkodásra, az agyalásra... Ne aggódj, nem sírok, nincs könny. Csak szomorúság van. De egyébként meg büszke vagyok Rá, mert ott is elismerik munkáját, tehetségét, valahol meg fáj, mert az ölelése,- ha csak baráti is lesz,- de messzebb került. Hát ez van. Egy mély lélegzetvétel és kifújtam, elfújtam minden rossz érzést... volt, hirtelen jött, de tovaillant. Most Nekem valóban csak a betegségre illetve gyógyulásra kell koncentrálnom. Most ez a feladat, semmi más..."

Az élet úgy is csak visszafelé érthető meg, de előrefelé kell élni.